Egy merész újítás

2022.12.22 10:38 Artemisia Olvasottság: 155x

4

Carlo Collodi korszakalkotó mesterműve 1881-ben, folytatásokban kezdett megjelenni egy olasz lapban, és akkora sikert aratott, hogy az eredetileg 15 fejezetből álló művet Collodi még 21 fejezettel kibővítette. 1883-ban könyv formájában is megjelent, és a fából faragott kisfiú története meghódította a világot. Második reneszánszát a Disney 1940-es adaptációjának (amely a Disney 2. egész estés rajzfilmje volt, és maga Walt Disney volt a producere) köszönhetően élte, és máig ez a legismertebb változata Pinokkió történetének. Számtalan feldolgozás, újragondolás, és az idei Disney élőszereplős remake után pedig jött Guillermo del Toro, aki már évek óta szerette volna elkészíteni a saját változatát, és most lehetőséget is kapott rá a Netflix kötelékében.

Noha annak idején a Disney alaposan átdolgozta Collodi eredetileg jóval sötétebb hangvételű, sok helyen morbid írását, és minden felhasznált elemét maximálisan gyermekbaráttá hipózta, sejthető volt, hogy Del Toro inkább az eredetihez fog nyúlni, és tovább fogja mélyíteni saját szürreális, bizarr vízióival. De amit a mexikói mester letett az asztalra, az még így is felülmúlt minden várakozást.

Az első merész és mellbevágó újítás, hogy a történetet a két világháború közé, a fasiszta Olaszországba helyezi. A film nem Pinokkió „születésével” veszi kezdetét, hanem bemutatja Dzsepettó előéletét: az öreg fafaragó mester idilli boldogságban él 10 esztendős kisfiával, Carlóval, mígnem egy I. világháborús bomba végez Carlóval, éppen abban a templomban, melynek oltárfeszületén Dzsepettó dolgozik. A gyászoló apa fájdalmára évtizedek elteltével sincs vígasz, és viharos éjszakán a Carlo sírja mellett nővő fenyőfából gyermekforma bábot farag. Az erdő tündérének megesik a szíve az öreg Dzsepettón és életre kelti a bábot.

Egy újfajta megvilágításban láthatjuk Pinokkió és Dzsepetto kapcsolatát, hiszen míg előbbi csak naivan szeretni akar, addig utóbbi elhunyt fiát akarja visszakapni, és nehezen fogadja el a tényt, hogy nem Carlo tért vissza hozzá. Pinokkió csetlés-botlása és rácsodálkozása a világra sok szívderítő és humoros pillanatot eredményez, de jóval sötétebb témákat is érint. Háborúellenesség, vallási fanatizmus (a helyi pap és a gyülekezet boszorkányságnak, démoni megszállásnak tulajdonítja Pinokkió létezését), fasizmus (Pinokkió a bábszínházzal egy alkalommal személyesen Mussolini előtt lép fel), gyerekkatonaság (a Vidám Sziget helyett egy Hitlerjugend mintájára szervezett fasiszta ifjúsági táborba kerül). Guillermo del Toro ezenkívül elmélkedik az apa-fia kapcsolat enyhén toxikus mivoltáról (Pinokkió megfelelési kényszere, hogy versenyezzen Carlo szellemével), halálról, halhatatlanságról és halandóságról. Bár ezek nagy része kicsit soknak hangzik egy rajzfilmbe, ne felejtsük el, hogy Del Toro számos részletet az eredeti műből merített, pl. Pinokkió lábainak leégése szerepel Collodi írásában is, sőt Pinokkió bizony ott is meghal. Del Toro még szebb véget is ad a fafiúnak, hiszen míg itt véletlenül elgázolják, illetve lelövik, addig az eredetiben útonállók fölakasztják. Del Toro kézjegye a túlvilágon játszódó, hipnotikus hatású jelenetekben csúcsosodik ki igazán, ahol kártyázó csontvázak mutatják az utat a halál úrnőjéhez, aki egy szfinxre emlékeztető, oroszlántestű, emberfejű démon. A történet végén Pinokkió nem úgy nyeri el a jutalmát, ahogy várnának, mert fizikai értelemben lesz igazi fiú, hanem egy minden eddiginél bölcsebb és érettebb világszemlétet sajátít el.

A képivilág Del Toro-ra jellemzően sötét tónusokkal és hideg színekkel dolgozik, amiben gyönyörűen ki tud teljesedni a stop-motion. Ez az ábrázolás remekül illik a markáns megjelenésű figurákhoz, sokszor szabálytalan vonalakkal, göcsörtökkel vagy aránytalan formákkal hangsúlyoz ki egy-egy tulajdonságot (pl. a hajlott, gyűrött Dzsepettó gyászát, vagy a csöppet sem jó megjelenésű Mussolni gonoszságát). Alexandre Desplat őszinte, fülbemászó, érzelmes és minden sallangtól mentes betétdalai egytől egyig célba találnak, és amellett, hogy gyönyörű szépek, a karakterábrázoláshoz is hozzájárulnak, elég csak Dzsepettó a fiához szóló dalaira, vagy épp Pinokkió „Ciao Papa” című dalára gondolunk.

Guillermo del Toro munkásságáról ódákat lehetne zengeni, így nem véletlen, hogy erről a filmről is. A direktor maga is A faun Labirintusához hasonlította ezt az alkotását, mint ami az Ördöggerinccel együtt a „háború és gyermekkor trilógia” része. És valóban sikerült A faun labirintusához méltó filmet alkotnia és egyben azt is megmutatta, hogy hogyan is kell klasszikus meséket újragondolni.