Sofia Coppola nem tartozik a kedvenceim közé, az „Utolsó jelentés” nálam valahol a legunalmasabb filmek utolsó helyezettjei között van. Most mégis megnéztem ezt a munkáját, mert össze akartam hasonlítani a ’71-es feldolgozással. Szerintem a Siegel féle rendezés a nyerő! Hiába a 2017.évi Arany Pálma a rendezésért, ez egy meglehetősen unalmas, vontatott adaptáció, csak a jó szereplők emelik a színvonalát. Sokan dicsérik az operatört, olyan látványt emlegetnek, amelyet képként felakasztva szívesen látnának a szobájuk falán, én nem tudom. Valószínűleg az volt a baj hogy nem moziban láttam, a PC monitorján a sötétség dominált. Nagyon hittek a modern szuper fényérzékeny nyersanyagban, alig használtak világítást. Még a szabadban játszódó jeleneteket is szürke masszaként jelent meg a képernyőn. A két feldolgozást 24 óra alatt néztem meg és egy dologban nagyon biztos vagyok: ha John McBurney tizedesre akarok visszaemlékezni, Clint Eastwood vonásai jelennek meg előttem.
Sofia Coppola nem tartozik a kedvenceim közé, az „Utolsó jelentés” nálam valahol a legunalmasabb filmek utolsó helyezettjei között van. Most mégis megnéztem ezt a munkáját, mert össze akartam hasonlítani a ’71-es feldolgozással. Szerintem a Siegel féle rendezés a nyerő! Hiába a 2017.évi Arany Pálma a rendezésért, ez egy meglehetősen unalmas, vontatott adaptáció, csak a jó szereplők emelik a színvonalát. Sokan dicsérik az operatört, olyan látványt emlegetnek, amelyet képként felakasztva szívesen látnának a szobájuk falán, én nem tudom. Valószínűleg az volt a baj hogy nem moziban láttam, a PC monitorján a sötétség dominált. Nagyon hittek a modern szuper fényérzékeny nyersanyagban, alig használtak világítást. Még a szabadban játszódó jeleneteket is szürke masszaként jelent meg a képernyőn. A két feldolgozást 24 óra alatt néztem meg és egy dologban nagyon biztos vagyok: ha John McBurney tizedesre akarok visszaemlékezni, Clint Eastwood vonásai jelennek meg előttem.