Csábítás (2017)

Sokkal többet vártam tőle, semmi csavar vagy furfang nem volt benne. Nekem túl egyszerű volt, mélyebb sztorit vártam erősebb karakterekkel ilyen szereposztás mellett.

Francis Ford Coppola lánya, Sofia szépen kikupálódott mint filmrendező, s néhány igazán érdekes és izgalmas film után (Öngyilkos szüzek, Elveszett jelentés, Marie Antoinette) előállt egy „művészfilmes” darabbal, amelyért Cannes-ban el is hozta a Legjobb rendezőnek járó díjat. De milyen is ez a Csábítás, vagy úgy is kérdezhetném: ki kit fog/akar elcsábítani? Az amerikai polgárháború idején járunk, a déliek területén. Adva van egy, a háborútól elzárt iskola két felnőtt hölggyel és négy ifjú leányzóval, s ők köszönik szépen, élnék is a megszokott mindennapjaikat (francia nyelvórákkal, kertészkedéssel, hímzéssel stb.) csakhogy az egyik kishölgy megtalálja a kertben az északiak oldalán harcoló tizedest. Mivel keresztény neveltetésű hölgyekről van szó, segítenek a katona felépülésében, ám ahogy telik az idő, felszínre törnek olyan alapvető dolgok, mint az elfojtott nemi vágyak, illetve az is, hogy a hölgyek mégiscsak egy ellenség oldalán harcoló férfit istápolnak. Az igazi fordulópontot pedig egy bizonyos légyott és az azt követő baleset fogja meghozni. Erényként mindenképp kiemelném, hogy a hangulatteremtés remek: korhű jelmezek, régi időt megidéző ház és környezet, amelyben mégis fojtogató a légkör. Emellett a nagyszerű színészi játékkal kiegészülve végig jól adagolt feszültség köszön vissza a vásznon. Kiemelhető még, hogy a Colin Farrell által alakított tizedes elsőre úgy tűnik, hogy végig az őt körülvevő hölgyeknek van kiszolgáltatva, ám történik egy izgalmas törés a sztoriban (konkrétan: egy láblevágás), s emiatt azt hinnénk, hogy ez a kiszolgáltatottság csak tovább fokozódik, ám nem ez fog történni. Nagyon nem. Amit viszont szintén nem lehet figyelmen kívül hagyni: a meglepően rövid játékideje ellenére nagyon lassan építkezik, s e lassú felvezetéshez képest az előbb említett fordulópont után elég gyorsan megtörténik a levezetés, amely meglátásom szerint egy igencsak művészieskedő záró képsorral záródik. Ahhoz képest, hogy Cannes-ban a rendezést díjazták, azt kell mondanom, hogy ennek a filmnek inkább a forgatókönyve (s lehetséges, hogy az irodalmi alapja) az erős. Bevallom, kissé másra számítottam a Csábítással kapcsolatban, s bár voltak pozitívumai - s hát azért nem semmi szereplőgárdát vonultat fel - mégis úgy érzem, hogy a film eleje elképesztően vontatottan vánszorog. Majd mindössze kb. 20-25 percnyi feszültséget kapunk, aztán az előkelő hölgyek úgy oldják meg a problémát, mintha egy hat órai teadélutánt kellene megszervezniük, s számomra ez a végkifejlet nem ütött akkorát, ami feledtethette volna a kezdeti lassú kibontakozást. Ugyan nem átlagos filmről van szó, de számomra mégis csak három csillagot érdemel.

Nem volt egy kiemelkedő film, de azt a középszerűséget, ami nézhetővé teszi azt megtudja ütni. Azonban akadt benne jó pár lejtő ami miatt csak ezt érzi az ember. Szerencsére az ilyet is könnyebben beveszi a gyomrom.

Sofia Coppola nem tartozik a kedvenceim közé, az „Utolsó jelentés” nálam valahol a legunalmasabb filmek utolsó helyezettjei között van. Most mégis megnéztem ezt a munkáját, mert össze akartam hasonlítani a ’71-es feldolgozással. Szerintem a Siegel féle rendezés a nyerő! Hiába a 2017.évi Arany Pálma a rendezésért, ez egy meglehetősen unalmas, vontatott adaptáció, csak a jó szereplők emelik a színvonalát. Sokan dicsérik az operatört, olyan látványt emlegetnek, amelyet képként felakasztva szívesen látnának a szobájuk falán, én nem tudom. Valószínűleg az volt a baj hogy nem moziban láttam, a PC monitorján a sötétség dominált. Nagyon hittek a modern szuper fényérzékeny nyersanyagban, alig használtak világítást. Még a szabadban játszódó jeleneteket is szürke masszaként jelent meg a képernyőn. A két feldolgozást 24 óra alatt néztem meg és egy dologban nagyon biztos vagyok: ha John McBurney tizedesre akarok visszaemlékezni, Clint Eastwood vonásai jelennek meg előttem.

Nagyon tetszett ez a film. Végig fent tudta tartani a figyelmemet, feszültséggel, izgalommal teli film. Kicsit művészi és lassú cselekményű, de szerintem egy remek alkotás lett.