Ragadozó városok – Az utolsó szög a Young Adult-adaptációk koporsójába?

2018.12.26 18:23 Paulo-Varga Olvasottság: 623x

0

Óriásit bukott az Észak-amerikai piacon a többek között Peter Jackson produceri felügyelete mellett készített legújabb Young Adult-adaptáció. A Ragadozó városok első 8-10 perce alapján még jogosan értetlenkedhetünk a gyenge box office-eredmények miatt, azonban az ígéretes kezdés után a színvonal szép fokozatosan csökkenésnek indul, így az indokolatlanul hosszú játékidő végére garantáltan elmegy a kedvünk a jövő összes Young Adult-mozijától.

Bosszantó jelenség, amikor egy film csúcspontja még a főcím előtt bekövetkezik, a Ragadozó városok azonban tényleg pont addig kelti egy koherens mozgóképes termék látszatát, amíg a vásznon meg nem jelenik a cím. Azt azonban nem lehet elvitatni az eredetileg speciális effektekben utazó, sőt, a 2005-ös King Kong vizuális trükkjeiért Oscar-díjjal jutalmazott Christian Rivers debütáló rendezésétől, hogy a főcím legördüléséig tartó első jelenete kifejezetten hatásos, szépen van felépítve és sikerrel helyezi bele a nézőt ebbe a különös, posztapokaliptikus világba. Évszázadokkal azután járunk, hogy az úgynevezett „Hatvan perces háború” (egy nagyszabású atomkatasztrófa) következtében a Föld nagy része elpusztult, a megmaradt civilizáció pedig guruló városokba, azaz monstre, steampunk-beütésű, helyváltoztatásra alkalmas gépszörnyekbe települt. Az emberiség így próbálja meg a lehető leghatékonyabban kihasználni a bolygó megmaradt nyersanyagkészletét, ám, ahogy az lenni szokott, a nagy hal megeszi a kishalat, és a guruló városok közül egyes metropoliszok elkezdenek agresszíven gyarmatosítani a kietlen pusztaságokat járva. Ebben az esetben a helyváltoztatásra képes London kap rá a kolonizálás ízére, és a már említett, szuper nyitányban pont azt láthatjuk, ahogy a londoniak Thaddeus Valentine (Hugo Weaving) parancsnok irányításával épp egy kis bajor városkát kebeleznek be egy látványos üldözést követően. A meghódított város fedélzetén ott van a traumatikus múltú hősnő, Hester Shaw (Hera Hilmar) is, aki bosszút esküdött anyja halála miatt. A sors végül egy kegyvesztett londoni fiúval, Tom Natsworthy-val (Robert Sheehan) hozza össze a lányt, így ők ketten, a hagyományos Young Adult love story-k főbb narratív elemeit érintve harcba indulnak az elnyomók ellen, hogy aztán a végén persze egymás karjaiban kössenek ki.

A Ragadozó városok alapötlete rendkívül sok lehetőséget rejt magában, és ha egy társadalmi-politikai parabola nem is feltétlenül jöhetne össze stúdiókeretek között ekkora költségvetésből, egy szuggesztív, kidolgozott világú fantasy-kalandfilmet simán lehetett volna készíteni Philip Reeve regényéből. Ezzel szemben úgy tűnik, mintha a már sokat emlegetett első néhány percen kívül nem lett volna egy kidolgozott storyboard Christian Rivers kezében, és mintha nem igazán tudták volna eldönteni, mit szeretnének kezdeni ezzel a szerteágazó történettel. Így aztán váltakozó minőségű (azaz a legtöbb helyen nagyon szép, néhol viszont elég rusnya) CGI-folyam hömpölyög a vásznon, miközben a kifejezetten jól játszó és a folyton széteső filmet összetartani igyekvő Hera Hilmar a vászonról le-lelógó, a zöld háttér előtt helyét nem igazán találó Robert Sheehannal karöltve A-ból B-be igyekszik, különféle, jórészt felesleges epizódokon keresztül.

A készítők azért becsülettel próbálkoznak, ám sajnos a gyenge lábakon álló forgatókönyv és Rivers rendezői ütemtévesztései miatt az ambiciózus kísérletek sorra megbuknak. A legnagyobb kihagyott ziccer a humor, pontosabban a viccesnek szánt kiszólások, utalások, amelyek lehettek volna szórakoztató színfoltjai a történetnek, ha sikerül őket megfelelően felvezetni. Például tényleg egy jó poén kerekedhetett volna abból, amikor a londoni kutatók két Minion-szobrot a letűnt civilizáció Isteneiként definiálnak és ők maguk is totemként tartják őket a város fedélzetén (annak ellenére is működhetett volna ez, hogy egyébként egy pofátlan Universal önpromócióról van szó eredendően), vagy amikor a „képernyők korát”, azaz a jelenünket illetően hangzanak el megjegyzések a szereplők szájából. Nagy kár, hogy a rossz időzítés miatt ezek kontextus nélküli, erőltetett jófejkedésnek hatnak, sem a sztorihoz, sem pedig a komoly potenciállal rendelkező világhoz nem tesznek hozzá semmit. Szintén igyekeznek az alkotók éreztetni, például a „képernyők kora” poénnal is, hogy mennyire sok idő is telt már el a civilizáció vége óta. Ez azonban nem igazán jön át a vásznon látottakból, és igazából nincs is különösebb jelentősége, csak valahogy nehéz elhinni, hogy a tökéletes arcbőrű és hajú főszereplők egy olyan világban élnek, ahol ezer éve nincs normális elektromos hálózat vagy ellátórendszer és gőzgépek hajtanak mindent. Bár ez nem feltétlenül e konkrét film bűne, egyszerűen régi hollywoodi reflex lehet, mint a makulátlanul tiszta és rendezett ókori harcosok a nagy ívű történelmi drámákban.

Kifejezetten fárasztó élmény végignézni a Ragadozó városokat, mivel a CGI, bár az esetek többségében tisztességesen néz ki, egész egyszerűen megfojtja a nézőt. És hiába a néhány jól elkapott pillanat, az alapvetően szépen megkomponált akciójelenetek, valamint a sablonos főgonoszt remekül alakító Hugo Weaving igyekezete, Christian Rivers nagyjátékfilmes bemutatkozása sajnos egy hatalmas ambíciókkal megáldott, nagyszabású kudarc lett, melyet néhány script doctor, egy tapasztaltabb rendező, valamint egy koherensebb vizuális koncepció könnyen meg tudott volna menteni. De legalább az első 10 perc tényleg jól sikerült, sok hollywoodi blockbuster még ennyit sem tud felmutatni.