A politikai témájú filmek általában rendkívül megosztók szoktak lenni. Mivel igényelnek a téma iránti egyfajta előzetes képzettséget és tudást, a szélesebb nézőközönség számára ritkán tudnak igazán vonzóak lenni. Ez alól az "Alelnök" sem kivétel. Az amerikai politikai-választási rendszer iránti érzékenység, vagy annak legalább középszintű ismerete nélkül a film kaotikusnak tetszhet az "átlagfogyasztó" számára.
Teljes joggal. Adam McKay rendezői stílusa igencsak ambivalens. A "Nagy dobás"-ban már korábban alkalmazott csapongó, ide-oda ugráló filmnyelv ezúttal is kiegészül egy olyan narrációval, ami egyrészről segít a témában kevésbé járatosak számára megmagyarázni a történteket, másrészről felvértezi a filmet egyfajta fekete humorral és a témához szokatlan, de mégis működő bájjal. McKay váratlan húzásai, trükkjei ügyesen elemelik a filmet az unalmas politikai lózungok és didaktikus életrajzi filmek talajáról, így az egyszerre lesz vicces-brutális szatíra és szomorú korrajz is.
Ha nézőként nem ragaszkodunk a totális hitelességhez, maradéktalanul élvezhető alkotást kaphatunk, amit még jobban árnyal és emel magasabb szintre a fantasztikus színészi játék. Zseniális a maszkmesteri munka, de a mögöttük lévő aktorok produkciója így is fenomenális. Christian Bale Cheney-e igazán összetett figura, akit egyszerre lehet utálni és megszánni, a karakternek igazán sok rétege van, amiket Bale rendkívüli tartalommal képes megtölteni. Szintén remek Amy Adams Lynne Cheney-je is, aki egy tőről metszett, már-már sztereotipikus amerikai erős nő, aki a történelem furcsa fintora miatt nem teljesedhetett ki politikailag, ezért mindent megtesz azért, hogy férjét támogassa. Ügyes casting húzás Sam Rockwell George W. Bushja is, akit Cheneyhez hasonlóan nem kímél a film, egészen egyszerű és kevés kvalitással bíró, irányítható emberként ábrázolva őt. A film igazi sztárja mindvégig a címadó "Vice", a háttérben, árnyékokban ólálkodó, meghúzódó politikai géniusz és manipulátor, az abszolút hatalom megszállottja. Ami a korábban már említett hitelességet, politikai valósághűséget illeti, ott vélhetően megbicsaklik a film. A demokrata párti többségű Hollywoodban, liberális beállítottságú alkotók által az elmúlt 20-30 év legnagyobb hatású republikánus politikusáról készült film nem lehet elfogulatlan, nem kerülheti el a túlzásokat, látva a filmet ebbe az akart-akaratlan csapdába bizonyára beleestek a készítői is. Ettől függetlenül az "Alelnök" a zsáner kedvelőinek mindenképpen kötelező darab, mert játékosan, de közben csontig hatoló pontossággal beszél a politikai machinációk természetrajzáról, az amerikai csúcspolitika belső titkairól és az emberi hatalomvágy mindent felülíró voltáról.
