Stanley Kubrick mozija meghatározó a sci-fi történelmében. A rendezőzseni filmje minden tekintetben kimagasló, de egyúttal egy nehezen befogadható film is, ami sokak gyomrát megülheti. Engem minden alkalommal letaglóz, és hol a látvány, hol a szimbolikája, hol pedig az audiovizuális élmény az, ami magával ragad. 2014-ben jött Christopher Nolan nagy dobása, a Csillagok között. Sokan Kubrick mesterművéhez hasonlították, így nagy izgalommal ültem be a vászon elé, hogy végre, végre az én generációm is kap egy olyan volumenű sci-fit. Sajnos csalódnom kellett. A masszív felvezetést követően Nolan mozija szétesett, és a rideg hangulatot felváltotta a giccs. Rossz filmnek nem nevezném, de számomra hiányzott belőle az igazi átütőerő. Most pénteken azonban megkaptam, amire vágytam. Egy nagyszabású sci-fit, melyre úgy tekinthetek, mint Kubrick filmjének méltó utódja.
Az Ad Astra kapcsán igyekeztem kerülni az információmorzsákat, a híreket, az előzeteseket, hogy minél nagyobb élményt nyújtson. Ámbár az előzetesbe végül a moziban csak belefutottam, szerencsére nem mutatott annyit a filmből, hogy rontson az élményen, sőt érdeklődésemet csak tovább fokozta.
Őszintén megmondom, már a nyitó feliratok magukkal ragadtak. Az ember, aki a csillagokban keresi az újat, a válaszokat. Az ember, akit hajt a kíváncsisága. Az ideális kép, melyet számtalan utópia bemutatott már fajunkról. Csakhogy ezt a képet James Gray rendező fokozatosan oszlatja szét, és mutatja be az ember valódi énjét a főhős, Roy McBride karakterén keresztül. A fejlődés ugyanis hozza magával a társadalmi változásokat. Az addig olyannyira fontos közösség, a család mintegy felbomlik, az emberek elhidegülnek egymástól. Az űrutazás, a bolygók gyarmatosítása valamelyest összefogja még az egyéneket, de az önös érdek még mindig felülkerekedik. Hiába a nagy remények, az ember viszi magával a gyarlóságot is: piac, média, rablás. Az ideális új világ csakhamar semmivé foszlik.
E világot Roy szemszögén keresztül láthatjuk, akinek feladata, hogy eljuttasson egy üzenetet apjának, akinek a Neptun melletti állomásáról olyan energiahullámok érkeznek, melyek veszélyeztetik a Földet. Hősünk utazása olyan, akár Willardé az Apokalipszis mostban. Egy állítólagos őrültet kell felkutatnia, és útközben betekintést nyerünk a világába. Végül találkozunk ezzel a bizonyos őrülttel, azonban a látottak után megkérdőjeleződik bennünk, hogy valóban az-e. Mi vitte ugyanis arra Roy apját, hogy elszakadjon a Földtől? Az ő hibája, hogy nem érezte magáénak az emberi világot, és az ismeretlent, az újat kereste? Őrült-e, csak azért, mert nem egy újabb vállalatot akart elindítani az űrben, hanem felfedezni? A következtetéseket mindenki vonja le magának!
Mindeközben Roy-t is egyre jobban megismerhetjük. A nyugodt, precíz férfi végig narrálja számunkra a filmet, azonban sokszor Pitt egy-egy tekintete, mozdulata is épp eleget mesél karaktere vívódásáról. A stabil pulzusú, már-már gépiesen érzéketlennek tűnő férfi ugyanis mindvégig viaskodik magával. A hadseregben belé nevelt merevség mindennapjait is megfertőzte. Embersége valahol lelke legmélyebb bugyrában leláncolt Prométheuszként vár, hogy újra szabad lehessen.
Az Ad Astra az idei év egyik leggrandiózusabb, legelemibb élményt nyújtó mozija. Egy elgondolkodtató sci-fi és lélektani dráma, mely nem feltétlen szól mindenkihez, de akihez elér, annak feledhetetlen utazása lesz a csillagokba.
