Az ikonikussá lett film támpontot próbál adni az idejében még fel nem ismert rejtett tehetség kései kibontakoztatásáról. A matematikai zseni és minden allűr és egyéb, ami ezzel a személyiséggel jár együtt, az utóbbi időkben kezdett meglehetősen tipikussá válni. Mármint abból a szempontból, hogy mennyire konvencionális ez a témakör bizonyos értelemben. Azért első ránézésre azt azért mindenképpen hozzátehetjük, hogy ennyire éles határvonalak nincsenek a személyiségjegyekben. Tulajdonképp a legtöbb olyan film vagy történet, amely ennyire sarkalatosan elválasztja az ilyen embereket társaiktól, az olykor némi gyanút kelthet. Persze az is előfordul, hogy a legtöbb ember, aki zseni szindrómás fiatalokkal találkozott, az hasonlóképpen vélekedhet. Kicsit kibeszéletlen vagy érthetetlen maradt a filmben, hogy miért csak ilyen relatíve idősen bukik ki egy rejtett talentumból a fenomén. Máskülönben hasonló jellegzetes példa lehet az Egy csodálatos elme c. filmben John Nash esete, ami egyébiránt megtörtént esetet ábrázol megrendítő drámaisággal.
Visszatérve kissé ironikus, hogy a véletlen és a szerencse a filmben két teljesen ellentétes létkaraktert hoz össze. Mindazonáltal szerencse, hogy pszichológusunk meglehetősen kilóg a szakmájából, azaz remek rálátása van a lélektan dolgaira. Ha nem is maradéktalanul, de azért becsületére legyen mondva, hogy kitartó idegekkel és lelkesedéssel viseli a nemcsak a kamaszkor, hanem a legfensőbbrendű gőg magabiztosságával felszerelkező mini Gausst. Az az érzése sokszor a nézőközönségnek, mintha direkt a leggaládabb cinizmussal szerelték volna fel egy erre a célra szentesített intézményben. Ha már egyébként is említésre került, párhuzamot vonva Nash-sel – valóban itt is hasonlóan elegáns szemérmetlen szarkazmussal van dolgunk. Szinte esetleírás is válhatna ebből: fiatal korában a nőkhöz való viszonya nem kielégítő, de későbbi nyugalmasabb időszakában (idősebb korban) családalapításra is képes, ha hatékony közösségi terápiát végeznek rajta. Sajnos a külső szemlélő kénytelen némi csipkelődő iróniával élni, ugyanis rettentően irigyli a nem kért, de mégis megkapott, s eléggé meg nem becsült tehetséget.
Érdemes egy kis megfejtést is idézni talán, amely a jobb sorsra is érdemes kamasz lelki kapuihoz jelentette a kulcsot. Ugyanis, mint ahogy Maguire (Robin Williams) végső elkeseredésében kifakad: hiába az ész érthetetlen logikai szuperösszefüggései, a valószínűleg fotografikus memória, mégis hiányzik a mindennek súlyos és megrendíthetetlen alapul szolgáló valódi és eksztatikus megélések sora. Ezeket meg kell, hogy tapasztalja az ember, ha valóban mint ember szeretne egzisztálni a Földön. Ez minden lét valódi értelme.
A mozi elsősorban a mélyebb összefüggésekre vevő közönségnek szánt, de bárki érdekes időtöltést nyerhet a megtekintésével. Kifejezett folytatása a vásznon túl, időben és térben nem igazán érdekfeszítő, de lehetséges.
Az ikonikussá lett film támpontot próbál adni az idejében még fel nem ismert rejtett tehetség kései kibontakoztatásáról. A matematikai zseni és minden allűr és egyéb, ami ezzel a személyiséggel jár együtt, az utóbbi időkben kezdett meglehetősen tipikussá válni. Mármint abból a szempontból, hogy mennyire konvencionális ez a témakör bizonyos értelemben. Azért első ránézésre azt azért mindenképpen hozzátehetjük, hogy ennyire éles határvonalak nincsenek a személyiségjegyekben. Tulajdonképp a legtöbb olyan film vagy történet, amely ennyire sarkalatosan elválasztja az ilyen embereket társaiktól, az olykor némi gyanút kelthet. Persze az is előfordul, hogy a legtöbb ember, aki zseni szindrómás fiatalokkal találkozott, az hasonlóképpen vélekedhet. Kicsit kibeszéletlen vagy érthetetlen maradt a filmben, hogy miért csak ilyen relatíve idősen bukik ki egy rejtett talentumból a fenomén. Máskülönben hasonló jellegzetes példa lehet az Egy csodálatos elme c. filmben John Nash esete, ami egyébiránt megtörtént esetet ábrázol megrendítő drámaisággal.
Visszatérve kissé ironikus, hogy a véletlen és a szerencse a filmben két teljesen ellentétes létkaraktert hoz össze. Mindazonáltal szerencse, hogy pszichológusunk meglehetősen kilóg a szakmájából, azaz remek rálátása van a lélektan dolgaira. Ha nem is maradéktalanul, de azért becsületére legyen mondva, hogy kitartó idegekkel és lelkesedéssel viseli a nemcsak a kamaszkor, hanem a legfensőbbrendű gőg magabiztosságával felszerelkező mini Gausst. Az az érzése sokszor a nézőközönségnek, mintha direkt a leggaládabb cinizmussal szerelték volna fel egy erre a célra szentesített intézményben. Ha már egyébként is említésre került, párhuzamot vonva Nash-sel – valóban itt is hasonlóan elegáns szemérmetlen szarkazmussal van dolgunk. Szinte esetleírás is válhatna ebből: fiatal korában a nőkhöz való viszonya nem kielégítő, de későbbi nyugalmasabb időszakában (idősebb korban) családalapításra is képes, ha hatékony közösségi terápiát végeznek rajta. Sajnos a külső szemlélő kénytelen némi csipkelődő iróniával élni, ugyanis rettentően irigyli a nem kért, de mégis megkapott, s eléggé meg nem becsült tehetséget.
Érdemes egy kis megfejtést is idézni talán, amely a jobb sorsra is érdemes kamasz lelki kapuihoz jelentette a kulcsot. Ugyanis, mint ahogy Maguire (Robin Williams) végső elkeseredésében kifakad: hiába az ész érthetetlen logikai szuperösszefüggései, a valószínűleg fotografikus memória, mégis hiányzik a mindennek súlyos és megrendíthetetlen alapul szolgáló valódi és eksztatikus megélések sora. Ezeket meg kell, hogy tapasztalja az ember, ha valóban mint ember szeretne egzisztálni a Földön. Ez minden lét valódi értelme.
A mozi elsősorban a mélyebb összefüggésekre vevő közönségnek szánt, de bárki érdekes időtöltést nyerhet a megtekintésével. Kifejezett folytatása a vásznon túl, időben és térben nem igazán érdekfeszítő, de lehetséges.