Két pszichopata bizarr kapcsolata

2020.01.20 18:25 Filmbarbár Olvasottság: 430x

0

A Marnie az én szememben Alfred Hitchcock nehezen megítélhető és megfogható alkotásainak sorát gyarapítja; kevésbé ütős, mint mondjuk a Psycho (jóllehet, a mondanivalóját tekintve jóval fajsúlyosabb és borzasztóbb annál), de szerintem jobb az olyan munkáinál, mint például a Szakadt függöny vagy a Családi gyilkosság. A Marnie a pszichothrillerek akkoriban (is) meglévő népszerűségét próbálta meglovagolni, több-kevesebb sikerrel. Kicsit felszínes, kicsit vontatott, de Hitchcock...

A film bevezetését a bevált dramaturgiai gyakorlat szerint látszólag attól teljesen elütő folytatás követi, ám ahogyan telnek a percek – néha sajnos irgalmatlanul lassan –, kiderül, hogy a történet különböző szálai mégiscsak kezdenek összefonódni. A sztori lényegében véve egy átlagos ponyvakrimi néhány A/4-es lapon összefoglalható szüzséjével ér fel, bár eleinte némi érdekességet tartogathat az a kérdés, hogy mi is állhat Marnie viselkedésének hátterében, később pedig a két főszereplő macska-egér küzdelme szolgál néhány megdöbbentő pillanattal. Az időnként kínos feszengésben számolt percek egyhangúságát a jó érzékkel beszúrt "mystery" jelenetek törik meg hosszabb-rövidebb időre, amelyek során Marnie-t riadt és önkívületbe eső emberként látjuk. Villámlást és/vagy piros színt látva ugyanis a felnőtt nő rettegni kezd, néha mintha kifejezetten gyerekké válna.

Noha a film próbál valamiféle jellemrajzot adni – sokszor meglehetősen sután –, a hasonló témájú produkciók egyik nagy csapdája az, hogy hogyan mondjanak lépésről lépésre mindig többet a főszereplő jelleméről anélkül, hogy a "nagy lelepleződés" idejekorán megtörténne. Ebben az esetben a tényleges cselekmény meglehetősen kevéske, a film játékidejének nagyjából fele (vagy talán még több) gyakorlatilag a párharc aprólékos ecsetelésével telik el, ami egy idő után sajnos meg-megakasztja a cselekmény ritmusát, s a Hitchcocktól megszokott borzongatás és feszültségkeltés helyett inkább a drámaiságé lesz a főszerep.

Szerintem a Marnie egyik (vagy fő) gyenge pontját az jelenti, hogy nem sikerült a két főszereplő bonyolult jellemének, illetve a köztük lévő bizarr kapcsolatnak a tökéletes bemutatása, mintha a történet megragadt volna a konyhapszichológiánál. A kleptomániás nő és az iránta szerelmet, illetve birtoklási vágyat érző férfi kettőse uralja a filmet, de a köztük zajló macska-egér harc egy idő után kezd monotonná válni.

Ha nagyon sarkítottan szeretnék fogalmazni, azt mondanám, két pszichopata veszélyes és nyomasztó lélektani játszmája tárul fel a néző előtt. Marnie a munkaadói bizalmába férkőzik, majd meglopja őket, ami számára teljességgel természetes dolog. Rendkívül intelligens, de "csak" értelmileg; érzelmileg viszont rideg, a férfiakat kifejezetten kerüli, az édesanyjával sincs túl jó viszonyban, de a lován kívül csak ő van neki, s a lopásai után mindig identitást vált.

Mark, az egyik munkaadója gazdag családból származik, ugyancsak intelligens, de a maga módján kegyetlen is. Igyekszik rájönni Marnie titkának a nyitjára, s egy idő után kvázi lelki terrort alkalmaz a nőn: rákényszeríti, hogy folyamatosan az ő környezetében legyen, gyakran szorítja őt megalázó helyzetekbe, sőt: a nászútjukon még meg is erőszakolja őt. (Ezt ugyan nem mutatja a kamera, csak következtethetünk a történésekre, de a film így is merészen feszegeti a tabukat, még, ha sokan úgy is vélekednek, hogy Hitchcock itt is a nőgyűlöletét élte ki a forgatás során és, hogy ő maga is egyetértett a korabeli társadalomnak a nőkről vallott felfogásával.)

Így aztán a filmben megkérdőjeleződnek olyan alapvető kifejezések, mint a "szerelem", hiszen úgy tűnik, Mark nem annyira szerelemből köti magához Marnie-t, mint inkább kíváncsiságból és birtoklási vágytól fűtötten. Egyúttal persze a "felső tízezer" bírálata is megjelenik ezzel a történetben, Mark mintha romlottabb lenne Marnie-nál, hiszen amíg a nő nincs tudatában a lopás erkölcsi súlyának, addig a férfi teljesen tudatosan kínozza őt a "gyógyítás" jelszavára hivatkozva.

Bizonyos értelemben Mark is beteg, sokszor kifejezetten úgy tűnik, hogy élvezi a Marnie-val való játszadozást, a nő kiszolgáltatottságát. A film első fél órája még viszonylag érdekfeszítő, de aztán a két főszereplő huzavonája eléggé lelassítja a tempót, a történet mintegy 2/3-a erről szól, miközben nem sikerül a feszültséget tovább fokozni, csupán az utolsó nagyjelenetben. A Marnie egyik Achilles-pontja éppen az, hogy túlságosan is e két emberre redukálódik a cselekmény, a többiek csak statiszták, s a játékidő is rettenetesen hosszú, így az egyébként igenis komoly tartalom kicsit elsikkad.

A vadász és a vad kegyetlen játszmája valami oknál fogva sajnos nem kapja meg a méltó kezelést, talán azért, mert maga Hitchcock is inkább a szórakoztatásra, a feszültségkeltésre törekedett, s mintha nem nagyon tudott volna mit kezdeni ezekkel a bonyolult lelkű figurákkal. A két főszereplő inkább egy komoly lélektani drámába illett volna, a súlyos mondanivalót itt sajnos részben redukálták, és feláldozták a bombasztikus és kissé teátrális finálé oltárán.

Lelkileg sérült, megnyomorított emberek párviadala rajzolódik ki a szemünk előtt, s a lélekrajz is hatásos lenne, ha a nézőnek nem lenne az a prekoncepciója, hogy ez egy Hitchcock-mozi, s nem azzal az előzetes várakozással ülne le a Marnie-t megnézni, hogy ez is egy amolyan hitchcocki suspense lesz, amelyben a folyamatosan növekvő feszültség adja a hajtóerőt. Az egyszeri nézőnek sokkal inkább ugrik be például a Szédülés, a Psycho, a Madarak, az Idegenek a vonaton stb., amelyekben azért – valljuk be – a pszichológiai ábrázolás nem mindig a legfontosabb módszer, s a mester nevének olvastán/hallatán szerintem eleve a kevésbé mélyenszántó ábrázolásra asszociálunk.

A filmnek túl sok rétege van (szexualitás, érzelmi megnyomorodás, a női kiszolgáltatottság versus női önállóság, a különböző társadalmi rétegek egymáshoz való viszonya, az erkölcs és az erkölcstelenség közötti határvonal elmosódása stb.), amelyeket rendkívül nehéz lehetett összefogni, s ki merem jelenteni, hogy a Marnie megrendezésére talán nem Hitchcock volt a leginkább alkalmas személy. Őt mindig is egy kicsit felületesnek éreztem, akinek jórészt csak az izgalom, a feszültség, a hatáskeltés számít, s a mély tartalmat is gyakran odadobja ennek prédául. Persze az alapul szolgáló regényt sem ismerem, így nem tudom megmondani, mennyire lúgozták ki a filmben a mondanivalót.

A színészekkel kapcsolatban is felemásak az érzéseim, Tippi Hedren és Sean Connery számomra nem minden pillanatban volt meggyőző, helyenként szerintem modorosak voltak, és mintha tőlük is kissé távol állt volna a figurájuk. A film képi világa nagyjából az, amit Hitchcocktól megszokhattunk, a hátterekre időnként rávetített látvány mai szemmel nézve megmosolyogtató ugyan, de vannak rendkívül hatásos operatőri megoldások, amelyek főként Marnie lelkiállapotára rezonálnak.

Külön kiemelném Bernard Herrmann zenéjét, aki szerintem tökéletesen eltalálta ennek a filmnek – amely kicsit műfaji katyvasznak is minősíthető – a hangulatát. A thriller, a lélektani dráma és a helyenként szirupos melodráma furcsa keverékéhez jól illeszkedik a zenei anyag, sokat tesz hozzá a filmhez, s nem csak amolyan odalökött háttérzene, amelynek semmi jelentősége sincs.

Ha csak a "jó" és a "rossz" kategóriákat használhatnám a Marnie minőségének jellemzésére, bizony bajban lennék. A fontos kérdéseket felvető film valamilyen szinten mégiscsak felszínes marad, Hitchcock a maga érdeklődésének megfelelően inkább a krimikhez értett, mint a komoly lélektani drámákhoz, s talán nem tudta a helyén kezelni ezt az egyébként bonyolult és fajsúlyos történetet. Bár a motívumok, szimbólumok (vadászat, óceáni hajókázás) kétségtelenül találók, a jelenetek sokszor elnyújtottnak tűnnek, szerintem a film játékideje is lehetett volna rövidebb, úgy jóval feszültebb is lehetett volna a történet.

A Marnie Hitchcock egyik legkomorabb filmje, ez a sötét hangulat nagyon is nyerő, de az első kb. 30 perc után sajnos eléggé döcögősre vált a tempó, és így fárasztó is ez a folyamatosan nyomasztó légkör. Bizonyos értelemben véve a rendező egyik leginkább kvalitásos, magas színvonalú munkája ez, más értelemben viszont mégiscsak szenzációhajhász és konyhapszichológiával teli. Talán éppen ezért is vitatott a megítélése ma is, úgy érzem, Hitchcocknak nem sikerült teljes mértékben birtokba vennie, és a néző számára prezentálnia a történet minden rétegét és finom árnyalatát.

Kár érte, mert jellemábrázolás tekintetében jóval mélyebb az ismertebb és népszerűbb alkotásainál, csak valami mégsem működik benne 100 százalékos sikerrel. Persze így sem rossz, de lehetett volna jobb is, és akkor tényleg egy remekműről beszélhetnénk. Így viszont meg kell elégednünk egy jó – Hitchcockhoz mérten szokatlanul mélyre ásó – lélektani drámával, amely egyes hibáit és gyengeségeit leszámítva még ma is élvezetes pillanatokkal tud szolgálni.