Rémületbe taszító

2019.06.23 21:48 Filmbarbár Olvasottság: <100x

1

:::A HOZZÁSZÓLÁS CSELEKMÉNYLEÍRÁST TARTALMAZHAT:::

A kissé "furcsán" magyarra fordított cím egy – bizonyos részletektől eltekintve – még a mai kor nézője számára is paráztatós horrordrámát takar, amely kicsit hosszú ugyan, de apróbb üresjáratok és kisebb-nagyobb bugyutaságok mellett folyamatosan képes fenntartani a figyelmet. Az angol cím azért jó (legalábbis szerintem), mert a történet valódi "főszereplőjéről" szól: a láthatatlan, ismeretlen entitásról, amely a filmben szereplő figurákat ugyanúgy rémületbe taszítja, mint a nézőket. Viszont ebben az esetben a – fogalmazzunk így – szabadon lefordított magyar cím is kifejező, hiszen a főszereplő, Carla Moran (Barbara Hershey) lelkileg szinte teljesen rámegy arra a rettegésre, ami meghatározza a mindennapjait.

A történet szinte tucatfilmként indul, egy nő munka után hazatér, és próbál rendet tenni a házban. Azonban kb. 5 perc sem telik el a sztoriból, és máris mindenki retteghet. Megszólal egy pattogó ritmusú, lényegében véve dallam nélküli, mégis – vagy talán éppen ezért – félelmetes (és félelmetesen "primitív", nem tudok erre jobb kifejezést, persze a szónak abban az értelmében véve, hogy valami nagyon ősit hív elő a nézőből, ami az ő teljes bensőjét megremegteti) kísérőzene, amely a Carlát fenyegető helyzetekben megismétlődik, és ilyenkor már az első néhány hang hallatán görcsbe rándul a néző gyomra. A nő többször él át nemi erőszakot, ám a támadó(ka)t nem tudja azonosítani, azok láthatatlanok. Carla furcsa pozícióban van, hiszen egyrészt erőszakban van része, másrészt azonban szexuálisan kielégületlen is, többszörösen elvált, egyedül neveli három gyerekét, és van egy "távkapcsolata" egy nála idősebb férfival. Egy kiszolgáltatott nő tehát még kiszolgáltatottabb és megalázóbb helyzetbe kerül a megerőszakolások révén, ám a problémáival nem tud mit kezdeni, hiszen senki sem akarja elhinni neki, hogy valamiféle kísértetek erőszakolják meg őt. Megpróbál segítséget kérni egy pszichiátertől, dr. Sneidermantól (Ron Silver), aki egy idő után szinte a nő megszállottja lesz, és próbálja őt megmenteni (talán még valamiféle szerelmi indíttatás is lehet a dologban, bár ezt a film nem fejti ki részletesebben). Valójában azonban az orvosi kar is tanácstalan, s a történet egyik legjobb húzása éppen az, hogy egy szempontból bizonytalanságban hagyja a nézőt, nem derül ki, hogy valójában mi is történik. (Ilyen jelenet pl. az, amikor Carla a vérfertőző szándékú apjáról mesél a pszichiáternek, aki azonban rámutat arra, hogy nem kell minden állítást készpénznek venni, így azt sem tudjuk meg, hogy a nő apja tényleg ilyen ember volt-e, vagy ez csak az ő képzeletének a terméke.) Carla gyakorlatilag egyedül marad a rettegéssel, a szégyennel, sosem tudhatja, mikor következik az újabb támadás, és a nézőt is több ízben félelemmel tölthetik el azok a jelenetek, amelyekben maguktól mozgó bútorok, remegő tükrök láthatók.

A film második fele kicsit talán gyengébb, mint az első, itt a horrorisztikusabb, atmoszférikusabb jelenetekből aránylag kevesebbet kapunk, és mintha picit felerősödne a nő egyéni drámájának vonulata. A parapszichológusok felbukkanásával – egyébként ez a film egyik erőltetetten "véletlen" fordulata – mintha kissé önmaga paródiájává is kezdene válni a sztori, a két fickó lényegében véve humorforrásként funkcionál, ami egy kissé talán agyon is csapja az addig többé-kevésbé sikeresen építgetett fenyegető és félelmetes légkört. Közben Carla egyfajta együttműködést alakít ki az "entitással", és mialatt harcol is ellene, részben el is fogadja mindazt, ami vele történik, így próbálva tovább élni a mindennapi életét, hiszen életben kell tartania önmagát és a gyerekeit. Ez a kétségbeesett küzdés még rokonszenvesebbé teszi a nőt a néző számára, miközben a cselekmény egy tudományos ellentétet is érint – sajnos tényleg csak szőrmentén. Két "tudomány" képviselői csapnak össze egymással – noha szerintem a pszichiátria is csak annyira tudomány, mint a parapszichológia, vagyis nagyjából semennyire –, a pszichiáterek lenézik a parapszichológusokat, holott az ő "tudományuk" sem képes valódi segítséget nyújtani, s ez eléggé ironikus felhangokkal színesíti a filmet (sajnos éppen ezt az ellentétet nem elemzi mélyebben a történet). A nagy vitájuk azonban körülbelül annyira jó, hogy Carla kerüljön a kereszttűzbe, és hogy az élete is veszélyben forogjon, így a nő ugyanolyan kiszolgáltatott helyzetben marad, mint amilyenben addig volt. Carla és a családja számára az a tét, hogy a nő meg tudja-e őrizni az épelméjűségét és a testi épségét, meg tudja-e védeni a gyerekeit, akikért felelős, eközben viszont kísérleti nyúllá változtatják, és a film végére egyik "tudomány" sem képes perdöntő választ adni egyetlen kérdésre sem. Így mindez felfogható a "tudományok" éles kritikájának (és ezzel együtt a komoly lételméleti, metafizikai és egyéb problémák boncolgatásának), de akár úgy is, hogy az értelmezést a nézőre bízza a rendező – és a forgatókönyvíró –, nem foglalva állást abban a kérdésben, hogy mi történhetett Carlával. Nem utolsósorban felfedezhetők a történetben bizonyos biblikus felhangok is, akár Jézus fogantatásának története is eszébe juthat a nézőnek, csak éppen itt a láthatatlan lény nemi erőszak(ok), illetve tombolások kíséretében "száll alá", ami, mintha a vallásgyalázás határát is súroló ötlet lenne. Ebben az olvasatban a szexualitás is rettenetes dologgá fajul, az ember egyik legfontosabb örömszerző készségét iszonyú fájdalommá és folyamatos rettegéssé degradálva, azaz Carla emberi mivolta részben megkérdőjeleződik, hiszen nem tud emberi módra élni ezzel az örömszerző képességgel.

Azt mondhatom, hogy szerintem a film második fele eléggé lehúzta az addig viszonylag jól összerakott hangulatot, az első félidő szinte mesterien játszik a néző idegeivel. A horror és a suspense elemeit összevegyítve szépen adagolja a feszültséget, és a néző a főszereplővel együtt kerül bele egy kiszámíthatatlan és rémisztő világba, ahol a logika nem működik, és ahol semmi sem ismert. Carla a testi és lelki kiszolgáltatottság mezején lépkedve a teljes felőrlődés szélére kerül, és habár a film első fele egészen jól mutatja be a nő küzdelmét, a végére a parapszichológusok és a pszichiáterek bénázása miatt már-már paródiaszinten köt ki a történet. Ettől függetlenül a filmet a maga komplexitásában jónak tartom, az elején kifejezetten félelmetesek az effektek, illetve az aláfestő zene, a második félidőben már kevésbé működnek a trükkök, és ezek is picit a nevetséges felé tendálnak a mai néző szemében. A történetet lényegében véve Barbara Hershey viszi el a hátán, a többiek nagyjából csak asszisztálnak az egészhez, és éppen Carla személyisége az, amelyet a legalaposabban ábrázolnak a filmben. Habár a Lélekvesztő (ki tudja, miért) nem vált igazán ismertté és népszerűvé, szerintem az elkészülte után lassan negyven évvel is még mindig élvezhető mindenféle hibái és hiányosságai ellenére is. Nem tökéletes film, talán kicsit többet próbáltak belegyömöszölni a kelleténél, és talán túl sok értelmezési lehetőség vagy szempont merül fel, amelyeket azonban nem merítettek ki teljes mértékben az alkotók, viszont így is egy félelmetes darabot tudtak összehozni, amelynek különösen az első fele garantáltan a rettegést fogja rászabadítani a nézőre is.