Minden percben háború

2020.02.20 18:05 ArpiHajdu és Réci Olvasottság: 951x

1

Az első világháború, ha összességében nézzük, meglehetősen alulreprezentált a játékfilmes feldolgozások tekintetében. Ennek természetesen megvannak a maga okai, de ha valamit ki lehet emelni ezek közül, az az, hogy a négy évig tartó „a nagy háborúnak” nevezett konfliktusnak több társával ellentétben nem nagyon van romantizálható része (konkrétabban: nehéz ebből a periódusból egy klasszikus jófiúk kontra rosszfiúk narratívát kreálni).

Ha csak az európai hadszíntérre koncentrálunk, akkor alig mozgó frontvonalakat láthatunk, ahol a szembenálló katonák lövészárokból lövöldöztek egymásra, s ebből a pozícióból csak néha törtek ki, ám egy-egy előrenyomulás gyakorlatilag egyet jelentett a tömeges emberáldozattal. Ebből a perspektívából nézve azt mondhatjuk, hogy az első világháború egy kevésbé mozgalmas eseménysor (melyet nem kis kihívás izgalmas formában átadni a nézőnek), ugyanakkor egy remek alapot nyújt ahhoz, hogy bemutassa a háborúskodás valódi mivoltának értelmetlenségét.

Talán nem is véletlen, hogy a leghíresebb első világháborús filmek (Nyugaton a helyzet változatlan, A dicsőség ösvényei, Fegyverszünet karácsonyra, Johnny háborúba megy) elsősorban morális kérdéseket helyeztek a történetük középpontjába. Ez a motívum – még, ha kisebb mértékben is – jelen van Sam Mendes (látszólag) egysnittes mozijában, ám az összkép a végeredmény tekintetében sokkal inkább egy technikai bravúr benyomását kelti, mintsem egy olyan filmét, amelyet azonnal vagy idővel a „klasszikus remekmű” jelzős szerkezettel illethetnénk.

A történet két fiatal brit katona, Blake és Schofield útját követi végig, akik egy öngyilkossággal egyenértékű megbízást kapnak. El kell juttatniuk egy üzenetet egy több kilométerrel arrébb állomásozó zászlóaljnak, melyben a támadás lefújásáról szól az utasítás (a látszólag üres terület ugyanis a németek csapdája). A küldetés teljesítéséhez csak néhány óra áll a rendelkezésükre, valamint a lövészárkok közti senkiföldjén és az ellenséges területeken is keresztül kell vágniuk. A tét pedig nem kevés: ha nem jut el az üzenet a társaikhoz, akkor 1600 ember fogja életét veszíteni, köztük Blake bátyja is. A két kiskatona nekivág a cseppet sem veszélytelen, s egyben embert próbáló útnak.

Az 1917 technikai érdemeit valóban nem lehet elvitatni: a képi világa, a zenéje és a hangeffektusai tekintetében valóban csak szuperlatívuszokban beszélhetünk róla. A látszólag egysnittes fogalmazásmód bármelyik filmes műfajban bátor vállalkozás, de egy akciókkal tűzdelt, több helyszínen játszódó és több szereplőt mozgató háborús moziban már-már vakmerőségre is utalhat.

Mendes azonban nem akárkire bízta filmjének képi megjelenítését, hanem arra a bizonyos Roger Deakinsre, aki kétséget kizáróan szakmája egyik legjobbja, a veterán operatőr pedig bizonyítja zsenialitását: a kamera gyakorlatilag a film legelejétől mozgásban van, nagyon szépen és ügyesen megkoreografálva követi végig a két főszereplőt, már-már azt az illúziót érezteti, hogy a történetnek voltaképpen három szereplője van, Blake, Schofield és az operatőr, s mivel vágás nélkül nem lehet az időt és a teret manipulálni, így az egész történetet valós időben élhetjük meg.

Ennek köszönhetően a nézőjét nagyon könnyen „magával tudja vinni” Mendes munkája, s onnantól kezdve, hogy a katonák elhagyják az érdemi védelmet jelentő lövészárkot, s nekivágnak az útjuknak, amelyen minden egyes rezdülés, puskalövés, be nem azonosítható zaj, vagy akár egy pár perces üresjárat is potenciális veszélyforrást jelent, ezt a fajta kiszolgáltatottságot remekül ragadja meg a film.

Szintén az operatőri munka számlájára írható, hogy a folyamatos kameramozgás által létrejövő nézőpontváltások is plusz feszültségforrást idéznek elő: annak például, hogy helyenként csak azt látjuk, amit a szereplők, ugyanúgy megvan a maga frusztráló ereje, mint annak, ahogy őket megkerülve, már-már a fizikai környezetüktől elszakadva követjük őket.

Ennek az élménynek van alárendelve a filmzene is, mely remekül igazodik a film aktuális dinamikájához. S ha már fentebb Deakins munkásságát méltattuk, egy ehhez hasonló elismerés jár Thomas Newmannek is, aki hol egy nagyzenekarra írt részlettel tesz emlékezetessé hosszú szekvenciákat, hol egyetlen emberi énekével adja meg a jelenetek érzelmességét.

Felmerülhet a kérdés, hogy rendben van, technikai részről egy valóban kiváló filmet kapunk az 1917 képében, de mi van a többi összetevőjével. Mendes a történet főszereplőjének két, nem annyira ismert brit aktort választott (Dean-Charles Chapman és George MacKay), s a játékukkal nincs is probléma, vannak annyira szimpatikusak, hogy már az elejétől végig tudjuk izgulni értük a közel kétórás játékidőt, de a forgatókönyv valamiért a komplett történet, s a karakterek személyéből származó érdemi drámát nem tudja kellő mértékben kiaknázni, s ez pont abból a technikai nagyszerűségből fakad, amelyet fentebb firtattunk.

Különös, nem igaz? Valahogy az egész film azt a benyomást kelti, hogy egy profi módon megvalósított mű, amely minél nagyobb vásznon tudja a lehető legjobb élményt nyújtani, de technikai ambíciói az „önfényezés” mellett kicsit azt is éreztetik, hogy ezt bizony azért valósították meg, hogy presztízsnek számító díjakat zsebelhessen be. Ez pedig főleg amiatt nagy kár, hogy a stáblista előtti kiírás szerint az 1917 elkészültének megvannak a maga személyes indíttatásai.

Sam Mendes alkotása – még, ha nem is fog újat mondani, vagy újszerűen fogalmazni magáról a háborúról, s a háborús filmek műfajáról – vitathatatlan, hogy egy élménymozi, mert azalatt a szűk két óra alatt, amíg végigkövetjük a Blake–Schofield duó viszontagságos útját, mi is úgy érezzük, hogy velük együtt átéljük az ezzel járó feszültség minden formáját. De azért, ha a végére megengedhetünk még egy személyes hozzáfűzést: baromira örülünk, hogy nem a papírforma működött az idei Oscar-díjátadón. Az 1917-től sem sajnáltuk volna a díjat az imént említett pozitívumai miatt, az Élősködők diadala azonban egyenesen felpattintott a székből, miközben a gálát néztük. („Ezt nem hiszem eeel…!”)