Karrier vs. anyaság

2020.10.12 18:13 Artemisia Olvasottság: 236x

6

Egy asztronauta anyuka és kislánya, karrier vs. anyaság. Ilyen felütéssel sejthető volt, hogy nem egy vérbeli űrutazó sci-fit fogunk kapni, azonban amit a film produkált, az egészen váratlan volt. Sarah (Eva Green) gyerekkora óta az űrutazásról álmodik, az álom pedig nemsokára beteljesül, ugyanis beválasztják a Proxima projektbe, egy egy évig tartó Marsbéli utazásra. Ám Sarah egyedül neveli 8 éves, tanulási és beilleszkedési gondokkal küzdő kislányát, Stellát. A kiképzés és az egy éves távollét gondolata pedig roppantmód megviseli anyát és lányát is...

És itt kéne kezdetét venni a történetnek, a film tulajdonképpen cselekményének, de nem igazán történik semmi. A film cselekménye nem jut A-ból B-be, hanem egy helyben marad, és az anyaság, az anyai áldozathozatal kérdéskörét járja körül – inkább kevesebb, mint több sikerrel. Ugyanis visszatérő hibája, hogy hiteltelen. Bár dokumentumfilmeket idéző, monoton aprólékossággal részletezi a különféle gyakorlatokat, amiken Sarah részt vesz, mégis hiteltelen, hogy maga Sarah mennyire nem veszi komolyan a felkészítést, és mennyire fegyelmezetlen. Pl. A gyerek anélkül elkóborolhat egy űrhajós kiképzőbázison, hogy bárki észrevenné, Sarah csak úgy kiszökhet a karanténból, és csak úgy átmászhatnak a kerítésen, és megnézhetik a rakétát. Vagy ahogy Sarah rendre vagy elkésik, vagy rosszul viseli a szimulációs feladatokat, vagy képzett, a Marsra készülő űrhajós létére elájul bevetés közben, mert elfelejtett enni...

Ugyanakkor maga az érzelmi dráma is hiteltelen. Egyrészt, mert már ezerszer láttuk mindazokat a sablonokat és kliséket, melyekből ez az anya-gyerek kapcsolat is építkezik. Másrészt azért, mert hihetetlenül infantilis. Pl. Stella űrkutatók gyermeke, Sarah nyilván születésétől az űrutazás szeretetére nevelte (ahogy az első jelenetsor is bemutatja az esti rutinjukat, sőt a neve is azt jelenti, hogy csillag), tudnia kéne, hogy mit jelent mindez az anyjának, és azt is, hogy ez azzal jár, hogy időnként távol kell lennie. De nem úgy reagál, mint egy olyan gyerek, akit évek óta készítettek az esetleges űrutazásra, hanem a legolcsóbb bezárkózós, hisztizős, eltávolodós klisét veszik elő.

Sarah elvileg egy 3 hetes kiképzésen vesz részt, de a film úgy tesz, mintha évek óta távol lennének, pl. Stella előbb nem talál barátokat, romlanak a jegyei, eltöri a karját, lesz egy kis barátja. Sarah pedig folyamatos bűntudattal küzd, tudja, hogy nem alkalmas az idő, hogy ebben az állapotban otthagyja a lányát, mégis elmegy. Azt pedig, amiért mindenki beült a filmre, vagyis, hogy mi lesz tulajdonképpen Sarah elutazása után, nemes egyszerűséggel nyitva hagyja, és befejezi a történetet...

Szóval a film pontosan az ellenkező hatást érte el, mint amilyet a rendezőnő gondolt. Ez nem tisztelgés a női űrhajósok előtt, hanem pont azt demonstrálja, hogy mennyire nem összeegyeztethető a gyereknevelés ezzel a hivatással, miért nem alkalmasak a gyermekes anyák asztronautának. Ebből nem inspirálódni tudnak az ilyen cipőben járó hölgyek, hanem bűntudatot fog kelteni bennük, mert végülis az jön le belőle, hogy a nőknek a gyerek mellett a helyük. Mert csak a problémákat mutatja be túlzott dagályossággal, azt, hogy a főhősnő megoldja őket, már nem.