A Gladiátor és a Mennyei királyság rendezője, Ridley Scott újabb epikus történelmi filmet készített. Témájának pedig a középkor egy jelentős, ám kevésbé közismert történetét, Jean de Carrouges és Jacques Le Gris konfliktusát választotta. A két lovag összecsapása 1386-ban az utolsó olyan párbaj volt, melynek kimenetelét istenítéletnek tulajdonították, ugyanakkor olyan kivételes eset is volt, mely során egy nemi erőszakot elszenvedett nő számára kedvező ítélet született az ábrázolt korban.
A filmet már bemutatása előtt is egyöntetűen #metoo-filmnek kiáltották ki, ami pontatlan, hiszen a film megtörtént eseményeket dolgoz fel a lehető legforráshűbb módon, tehát egyszerűen felesleges párhuzamot vonni a több mint hatszáz évvel korábbi és a jelen kor eseményei, eszméi között. A feminizmus nem létezett Marguerite de Carrouges életének idején, tehát felesleges feminista felhangú utalásokat keresni a személyében és a történetében.
A film intonációja megalapozza markáns és acélos hangulatát, hiszen megkapó erejű képsorokkal indít: a középkor nyers életképei, egy heves párbaj, a páncélon csendülő fém, a fagyos tél, a csatába vágtató katonák, vér és mocsok mindenfelé. Ridley Scott mesteri történetvezetése keretes szerkezetet ad a cselekménynek, az első képek a párbajról szólnak, de csak az utolsó jelenetben fedi fel a párbaj végeredményét, a közel két és fél órás köztes játékidőben pedig zseniálisan felvezeti a párbajig vezető fizikai és lelki utat, a két jó barát konfliktusának elharapódzását, jellemük változását, és feltárja annak különböző aspektusait.
A játékidőt három fejezetre bontja, mely során a három központi karakter, de Carrouges, Le Gris és Marguerita de Corrouges szemszögén keresztül meséli el ugyanazokat az eseményeket. Ez az egy-egy fejezet a három karakter egyéni védőbeszédeként is értelmezhető, és éppen ezért bravúros karakterábrázolást tesz lehetővé: a karakterek szavainál és tetteinél is sokkal többet elmond az, ahogyan a többiek szemszögéből viselkednek, sőt az is beszédesebb minden szónál, hogy mi az, amit elmondanak, és mi az, amit elhallgatnak a saját védőbeszédükben.
Jean de Carrouges az első fázisban a legfőbb azonosulási pont, egyben a legszimpatikusabb karakter. Ő a saját történetének a hőse, a bátor és igaz lovag, aki csakis az igazságért harcol, amire csakis a felesége iránti szeretete sarkallja. Az ő szemszögéből Le Gris egy törtető, gyáva alak, aki Pierre de Alençon ügyeletes talpnyalója, és közben mindent elvesz de Carrouges-tól. Kihagyja a dühkitöréseit, a feleségével való durva bánásmódját és mindent, ami rossz színben tüntetné fel.
Azonban Le Gris beszámolójában már sokat tisztul de Carrouges önmagáról alkotott hősképe; Le Gris-nek már rálátása van arra, hogy de Carrouges egy sokszor jogi alap nélkül követelőző, lobbanékony és önfejű természet. A legfontosabb különbség persze az, ahogyan Le Gris magát és az erőszakot látja. Szenvtelen erőszaktevő helyett egy gyötrődő hősként láttatja magát, akit elemészt a Marguerite de Carrouges iránti szerelem, mellyel felmenti magát az erőszak bűne alól.
Az igazi változást pedig Marguerite nézőpontja hozza. Bár a készítők kihangsúlyozzák, hogy az ő verziója az igazság, az azonban nem igaz, hogy a forgatókönyv elfogult lenne a karakterével szemben. Bár jóval vadabb és keményebb oldaláról mutatja be de Carrouges-t, magát pedig zömében a körülmények áldozatának, de tetten érhető, ahogy szemérmesen elhallgatja, hogy az első találkozásukkor milyen kedélyes beszélgetést folytatott Le Gris-vel, és helyette többször hangsúlyozza, hogy első látásra is megbízhatatlannak gondolta a férfit.
Valójában tehát azzal mesél a legtöbbet az emberi természetről, az emberi gyarlóságról, ahogyan a szereplők kozmetikázzák a saját szerepüket a történetben, ahogyan akár csak egy-egy mondat is egészen új kontextusba kerül egy másik elbeszélésben. Az emberi természetnek ez az esendő oldala pedig mit sem változott az évszázadok során, ha valami, akkor ez bizony ugyanaz jelen korunkban is, mint ami 1386-ban volt…
Miután úgymond ismertette mindhárom szereplő saját „vallomását”, végigjárja a korabeli igazságszolgáltatás rákfenéjét, mely során az igazság talán még hányatottabb sorsú és még több elnyomástól szenved, mint a nők és a szegény emberek. Majd sor kerül az utolsó, a király által jóváhagyott, istenítéletre bízott párbajra. A jelenetre, melyre két és fél órát kellett várni, és amely ugyan rövid, de olyan tartalmas, olyan durva és művészien nyers, melyre már nagyon rég volt példa a vásznon.
Minden elismerés kijár Scottnak, valamint a de Carrouges-t és Le Gris-t alakító Matt Damonnak és Adam Drivernek, akik alighanem az év legjobb harci jelentét hozták tető alá (amin mit sem csorbít a híres félrostélyos sisak körüli hercehurca). Alakításuk az egész film során bámulatos, és a veteránnak számító Matt Damon és Ben Affleck mellett is kimagaslott Adam Driver, valamit a Marguerite-t alakító Jodie Comer teljesítménye.
Hogy társadalomkritika lenne-e a film? Talán, de akkor is csak egy vékony szelete. Sokkal inkább magát az embert, az emberi önkényt és személyes elvakultságot kritizálja. Pontosan ez teszi egyszerre felemelő és lesújtó művé.
80 Az utolsó párbaj (2021)
akció | dráma | történelmi
A 14. századi franciaországban két jóbarát, Jean de Carrouges és Jacques Le Gris egymás ellen fordul, miután Carrouges azzal gyanúsítja meg Le Gris-t, hogy megerőszakolta a... több»
