Elfogultságból jár a három csillag

2023.07.20 16:39 Kóborló Olvasottság: <100x

2

Az elmúlt napokban olvastam, hogy előzményfilmet kap Stephen King 2019-es Kedvencek temetője, méghozzá már 2023. október 6-án, Pet Sematary: Bloodlines címen elérhetővé is válik eme produkció, akkor ötlött fel bennem, hogy van egy komoly filmes elmaradásom 2022-ből, méghozzá az új Tűzgyújtóról lenne szó. Amikor tavaly a magyar mozik kínálatába megérkezett jelen filmünk, be kell hogy valljam, erősen gondolkodtam azon, hogy adjak-e neki egy esélyt arra, hogy moziba nézzem-e majd meg, avagy majd az otthon kényelmében. Végül az utóbbi nyert, én pedig jó ideig el is felejtkeztem a létezéséről. Ez azért lehetséges, mert hiába tartom magamat nagy Stephen King-rajongónak, valahogy az 1980-ban megírt könyvét (a Tűzgyújtót), soha nem tartottam a Mesternek egy közepesnél jobb regényének, ráadásul az 1984-ben filmre adaptálását sem éreztem annyira jónak (mondjuk azon mindig elgondolkodom hogy vajon milyen is lehetettet volna az a film, ha végül John Carpenter elvállalta volna az elkészítését). Viszont a napokban felerősödött bennem végül a kíváncsiság, és hiába a rengeteg negatív kritika, ami érte a filmet, adtam neki egy esélyt. Lássuk hát, milyen lett a 2022-es Tűzgyújtó.

Mint már fentebb említettem, sem a könyvet, sem pedig a 84-es filmváltozatát nem tartottam túlontúl erősnek (bár azért se a könyvet, se a régebbi filmet nem mostanában olvastam avagy láttam), ezért túl nagy elvárásaim nem is voltak vele kapcsolatban, de még így is képes volt meglepni a Keith Thomas rendezte változata, és sajnos nem pozitív értelemben. Merthogy a film első harminc perce mintha nem is egy King könyvből származna, sokkal inkább a forgatókönyvíró, Scott Teems egyedi elképzeléséből. Félreértés ne essék, kedvelem, ha egy könyves feldolgozásban vannak egyedi ötletek, amivel ki lehet bővíteni azon dolgokat, amiket a regényben olvastunk, de itt egyáltalán nem erről van szó. Ugyanis a forgatókönyvíró, Scott Teems szinte a történetnek az egyharmadát arra pazarolta el, hogy azon dolgokkal foglakozott, amik szóba sem kerültek a regény lapjain (vagy csak valami elképesztően felszínesen). Ez még nem is lett volna akkora hatalmas hiba, ha a drága forgatókönyvíró nem azon dolgokkal tölti fel a cselekmény egyharmadát, amiben sem feszültség, sem izgalom, de még drámai töltetet sincs. Ezek után ki is jelenthetjük, hogy a forgatókönyvírónak sikerült megásnia a film sírgödrét, ugyanis nálam, ha egy filmnek már az első harmadának nem sikerül magával ragadnia, akkor szinte majdhogynem a menthetetlen kategóriába esik. Egyszerűen lassú, körülményes és mindenfajta feszültségtől mentes a film története, és amikor néhol mégiscsak fellángol a cselekményvezetése, akkor is hihetetlen gyorsan váltanak tartaléklángra. Pedig lehetettet volna ebben a történetben lehetőség bőségesen. Kiaknázhatták volna a menekülés adta izgalmakat, több akciójelenettel. Vagy foglalkozhattak volna a történet drámai szálával. Vagy ha már egy horrorfilmet tisztelhetünk a Tűzgyújtóban, akkor rámehettek volna a brutalitásra és a feszültségre, de nem, ezek közül egyik sem lett igazán domináns a filmben.

Sajnos számomra a szereposztás sem igazán állja meg a helyét, bár mondjuk a Charlie-t alakító Ryan Kiera Armstrong színészi játékát még némiképp azért tudtam élvezni (pont ezért is döbbentem meg azon, hogy nevezték Arany Málna díjra a filmben nyújtott teljesítményéért, amit szerencsére azóta töröltek is), merthogy ő legalább még némi átéléssel tudta hozni a karakterét, na de a többiek? A Zac Efron által alakított apafigura totális mellélövés, mert hát neki kellett volna elsősorban a drámai szálat biztosítania a történetnek, és e téren igencsak gyorsan el is vérzett a színész. A film negatív karakterét alakító Gloria Reuben inkább volt mindvégig csupán idegesítő, mint félelmetes, de számomra mégis a legbosszantóbb mindezek közöl a Michael Greyeyes által megformált Esőmadár karaktere volt, mert hiába alakította jól eme karaktert a színész, ha a film története nem kezd vele semmit, és hagyják veszni az ő karakterét is. Ráadásul a film lezárása sem igazán volt a fogamnak való, így abban sem igazán találtam túl sok köszönetet. Ennyi negatívum után, azért volt egy-két üde színfoltja is a filmnek.

Az első, hogy számomra igazán látványosra sikeredtek a tűzesetek kivitelezései, ami viszont kissé bosszantó, hogy mindez nem túl gyakori a filmben. A másik pozitívum számomra a film zenei betétje, amiben maga John Carpenter is részt vett. Mondjuk nem lesz annyira emlékezetes, mint mondjuk a korábbi munkái, de még így is azért bőven a jó kategóriába sorolnám ezen zenei aláfestéseit.

Mindent egybevéve kissé elszomorító, hogy második nekifutásra sem sikerült egy erősebb filmet készíteni a Tűzgyújtóból, pedig itt már nem csak a technika és a megfelelő mennyiségű pénz állt a készítők rendelkezésére. Nálam mindez egy gyengécske három csillagra volt elegendő, de valószínűleg ebben van némi elfogultság is, Stephen King munkássága iránt.