Életem során sokszor megnéztem ezt a filmet. Véleményem szerint Kevin Costner itt inkább rendezőként vált nagy névvé, mintsem a színészi alakításával, de utóbbit is elismerés illeti. A történet az amerikai polgárháború vége felé kezdődik, az 1860-as évek második felében, mikor is a keleti partvidéken élő amerikai telepesek a hadsereg irányításával szépen fokozatosan kezdik a Nyugatra való terjeszkedést, megbolygatva ezzel a zavartalanul, a természettel tökéletes harmóniában élő őslakos indián törzseket. Nem szeretnék spoilerezni, de már azért is megéri legalább egyszer megnézni ezt a művet, hogy tisztában legyünk, micsoda értéket is képviselt az elsőre talán nomád, barbárnak tűnő indián kultúra. A "fehér ember" rengeteget tanulhatott volna ezektől az emberektől, akik tényleg képesek voltak a Földanyával szimbiózisban élni. A filmben különösen megkapóak Dunbar hadnagy monológjai a prérin zajló, kezdetben magányos életéről, felfedezéseiről, a fehér ember által még nem bemocskolt, érintetlen tájnak a szépségéről. De be is fejezem az értékelést, mert oldalakat lehetne írni róla, az sem lenne elég. A maga kategóriájában, de számomra minden filmkategóriát tekintve is az egyik legzseniálisabb film, amit valaha láttam, és még jó párszor fogok is, remélem, hátralévő életem során.
Életem során sokszor megnéztem ezt a filmet. Véleményem szerint Kevin Costner itt inkább rendezőként vált nagy névvé, mintsem a színészi alakításával, de utóbbit is elismerés illeti. A történet az amerikai polgárháború vége felé kezdődik, az 1860-as évek második felében, mikor is a keleti partvidéken élő amerikai telepesek a hadsereg irányításával szépen fokozatosan kezdik a Nyugatra való terjeszkedést, megbolygatva ezzel a zavartalanul, a természettel tökéletes harmóniában élő őslakos indián törzseket. Nem szeretnék spoilerezni, de már azért is megéri legalább egyszer megnézni ezt a művet, hogy tisztában legyünk, micsoda értéket is képviselt az elsőre talán nomád, barbárnak tűnő indián kultúra. A "fehér ember" rengeteget tanulhatott volna ezektől az emberektől, akik tényleg képesek voltak a Földanyával szimbiózisban élni. A filmben különösen megkapóak Dunbar hadnagy monológjai a prérin zajló, kezdetben magányos életéről, felfedezéseiről, a fehér ember által még nem bemocskolt, érintetlen tájnak a szépségéről. De be is fejezem az értékelést, mert oldalakat lehetne írni róla, az sem lenne elég. A maga kategóriájában, de számomra minden filmkategóriát tekintve is az egyik legzseniálisabb film, amit valaha láttam, és még jó párszor fogok is, remélem, hátralévő életem során.