:::A HOZZÁSZÓLÁS CSELEKMÉNYLEÍRÁST TARTALMAZHAT:::
Alapvetően jó koncepció, kitűnő színészek, mégis egy félresikerült film a végeredmény – röviden így tudnám összegezni a képernyő előtt töltött 78 perc során szerzett élményeimet.
Adott egy gyilkos, Alex Forrester (Stuart Whitman), akit évekig egy elmegyógyintézetben kezeltek a felesége meggyilkolása miatt. Adott az orvosa, Mark Fleming (Edward Mulhare), aki elárul neki egy régi joghézagot: ha megszökne, és két hétig nem fedezik fel a rejtekhelyét, akkor újratárgyalhatják a szabadon bocsátása lehetőségét. És adott egy nő, Molly Thomas (Joanne Woodward), akinél a szökött gyilkos befészkeli magát. Ebből az érdekes szituációból azonban végül egy eléggé lapos film kerekedik ki, noha a történet során kiderül, hogy nem minden az, aminek látszik.
A gyilkos és a nő között különös kapcsolat alakul ki, a viszonyuk annyira bensőségessé válik, hogy az időt nem csak beszélgetéssel töltik el, hanem más tevékenységekkel is. A gond csupán az, hogy a történet nagy része feszültségmentes, a cselekményszövés eléggé bukdácsol, és még, ha nem is érezzük végtelen hosszúságúnak a filmet, sajnos túl sok izgalmat sem tartogat.
A legnagyobb problémát szerintem az jelenti, hogy a rendező képtelen igazi atmoszférát teremteni, holott erre sokféle lehetősége lett volna. A nő háza ugyanis egy viszonylag elszigetelt környéken található, s a cselekmény java része ebben az épületben játszódik, így ez a többszörösen is zárt környezet kitűnő terepül szolgálhatott volna a feszültség megteremtéséhez. Talán a rendező "ügyetlensége" okozta, hogy ebből nem sikerült kihozni a maximumot, talán az, hogy a filmen meglehetősen érződik, hogy egy színdarabból készült, helyenként túlságosan is teátrális. Pedig érdekes lett volna annak részletes megmutatása, hogyan változnak meg a jellemek – s ezzel együtt a néző érzései is – a történet folyamán.
A gyilkosról kiderül, hogy talán nem is gyilkos (habár ezt a kérdést inkább csak lebegteti a film, valójában nem tudjuk meg, hogy tényleg ő ölte-e meg anno a feleségét, az állítólagos elkövetőnek eléggé homályos emlékei vannak arról a napról), a nőről pedig megtudjuk, hogy valami nincs rendben a háza körül. Jóllehet, azt állítja, hogy a férjét várja haza, a férfi nem igazán akar megérkezni. S hogy, hogy nem, fel is bukkan egy hulla, amit a nő eleinte csupán a gyilkos hallucinációjaként akar beállítani. Ám később kiderül, hogy a vízben talált holttest a nő férjéé, akit az erdőben öltek meg, pont ott, ahová a gyilkosunk is menekült a klinikáról.
A történet végére érve pedig jön egy csavar, ugyanis a néző előtt világossá válik, hogy Forrestert egy jól kigondolt bűntény kulcsfigurájává akarták tenni, s hogy valójában mindent jó előre megterveztek a bűncselekmény értelmi szerzői. A film noirokra jellemző megoldás az, hogy Forrester lelkiállapota és múltja meglehetősen bizonytalan, ám maga a történet inkább krimi, mintsem noir, hiányzik belőle valami plusz.
A sejtelmesség, a nyomasztó légkör hiánya mellett az sem a noir-vonalat erősíti, hogy a szereplőkről alig tudunk meg valamit, így szinte nincs is kiért izgulnunk a történet folyamán. Forrester áldozat a néző szemében, miközben több, addig rokonszenvesnek tartható szereplőről kiderül, hogy valójában számító bűnöző. A filmmel azonban az volt az egyik nagy problémám, hogy amíg a 78 perc viszonylag lassan telt el, ez az idő mégis rövid volt ahhoz, hogy az igazán összetett cselekmény és jellemrajz kibontakozhasson.
Az első és az utolsó mintegy negyedórát kivéve a sztori eléggé lapos és vérszegény, ezt a köztes időtartamot sajnos nem sikerült úgy felhasználniuk az alkotóknak, hogy épkézláb figurákat és feszült pillanatokat teremtsenek. Nem tudták kihasználni a gyilkossággal vádolt férfit körülvevő bizonytalan légkört, sokkal ügyesebben is sáfárkodhattak volna például azzal, hogy nem tudjuk, valóban gyilkolt-e, és hogy képes lenne-e megölni a "fogvatartottját".
Ugyanígy tisztázatlanok maradtak a nő motivációi Forresterrel kapcsolatban; kettejük furcsa kapcsolatát is eléggé felszínesen mutatta be a történet, noha Molly – Thomas állítása szerint – boldogtalan házasságban él, így Forrester felbukkanása e tekintetben is érdekes változásokat hozhatott a nő életébe. Ez a felszínesség azért is sajnálatos, mert a macska-egér harc többféle dimenziót is kaphatott volna a filmben, hiszen a sztori vége felé már nem nagyon lehet tudni, hogy ki a "vadász" és ki a "vad", de ez sem teremtett eléggé feszült pillanatokat.
Noha Woodward és Whitman játéka kiemelkedő volt, sajnos ők sem tudtak igazán életet lehelni ebbe a filmbe. Ahogyan Paul Vogel helyenként egyébként lenyűgöző operatőri munkája és Lyn Murray találó zenéje sem. Jó ötlet volt, hogy a cselekmény zöme egy olyan házban játszódik, amely voltaképpen vízimalom lehetett valamikor, s a kerék forgása némi balsejtelmet vált ki a nézőből, ugyanakkor viszont az e helyszín által nyújtott lehetőségeket sem használták ki az alkotók teljes mértékben.
Sokat dobhattak volna a sztorin az ahhoz hasonló jelenetek, mint amikor a film kezdetén egy család az autójával megáll bámulni az intézet kerítésén belül álló két embert, ami olyan, mintha az állatkertben nézelődnének, és csak sajnálhatjuk, hogy a kispolgári mentalitásnak adott ilyen fricskák a későbbiekben elmaradnak.
Én jóval többet vártam előzetesen ettől a filmtől, de itt valami hibádzott. A néhány jó pillanat és a hathatós színészi teljesítmények ellenére is csupán tisztes középszer maradt ez a produkció, ennél azért többet érdemelt volna a történet és a néző is. Kifejezetten gyengének nem mondanám, de a legfőbb probléma az, hogy gyakorlatilag semmilyen érzelmet sem váltott ki belőlem; úgy gondolom, hogy ez a lehető legrosszabb egy film esetében.
Egy férfi megöli a feleségét, menekülés közben pedig egy nő házában keres menedéket. Azonban nem számol azzal, hogy a nőnek is megvannak a saját sötét titkai a múltjában. több»
Szereplők: Joanne Woodward, Stuart Whitman, James Doohan, Edward Mulhare, Alan Napier
