Tévúton

Tökéletes a címválasztás minden főszereplőre rávetítve. A film nagyon mély és komoly témát feszeget, amelyet legtöbbször elhallgat a társadalom. S bár az áldozatot szerető család, kedves barátok, barátnők veszik körül, senki sem figyel oda a valós problémájára. A traumafeldolgozás nem történik meg, ezért félelmetes helyzetekbe sodorja magát, amiért a többiek csak megróják, de igazából senki nem nyújt neki segítő kezet. Ki küldte például pszichológushoz? Senki. A tettes terápiára jár, róla meg a kórházban készítenek egy elrettentő felvételt a barátnők, amelyet majd eltesznek „jobb napokra”, és előveszik, ha kell. Ennyi. Én nem vagyok egy pesszimista ember, de szinte megváltás volt számomra, hogy ilyen „happy end”-del fejezték be, tartok tőle, hogy amúgy nem lett volna az.

Szerintem sok az igazság abban, amit írtál. Valószínűleg már láttál is hasonlóan bántalmazott embert közelről, de szerencsére téged ez elkerült. Ahogy én látom, nem a trauma feldolgozása maradt el. Nem maga a fizikai bántalmazás az igazi trauma egy ilyen kapcsolatban, hanem az út, ami odáig vezet. Az az érzelmi hullámvasút, ami egy ilyen kapcsolatot jellemez, s lassan felmorzsol. Az állandó reménykedés, hogy majd jobb lesz, hiszen néha olyan jó. Egy-egy szakadékméretű érzelmi hullámvölgy után egy apró halmocska ígérete is olyan érzéseket szabadíthat fel, aminek az ember könnyen a rabjává válhat, mint valami drognak. Hát még, ha ez a drog rendszeres. Ez az egyik oka, hogy nehéz szabadulni. Egy másik ok, hogy az ember a saját kudarcaként éli meg, hogy nem sikerült „megmentenie” a bántalmazót. Nehéz elfogadni, hogy ez a feladat lehetetlen. Erős a késztetés, a csorba kiköszörülésére, hogy most majd sikerülni fog. Egy újabb ok, hogy a bántalmazott lelkű emberek szinte kivétel nélkül átlagon felüli empátiával vannak megáldva/megverve. Ha nem kerülnek ilyen hálóba, akkor áldás lehet ez, ha igen, akkor átok. Ezt pontosan érzékeli a bántalmazó is, nem feltétlenül tudatosan, és a megfelelő időben mindig gyámoltalan és megmentésre szoruló arcát mutatja, akár teljesen őszintén. A túlzottan empatikus áldozata pedig ugrik megmenteni, támogatni, hiszen ebben a helyzetben olyan lehet, amilyen ő igazából. Mivel a helyzet ennyire összetett, a megoldás sem lehet egyszerű. Nem vagyok szakember, csak tapasztalatból írok. Több dolgot kell az áldozatnak elfogadnia, befogadnia. Hogy az ő érzései, érdekei semmivel sem kevésbé fontosak, mint másoké (nem csak a bántalmazóé). Kicsit gyakorolni kell az önzést, még ha nehéz is. Hogy egy beteg lelkű embert megmenteni milliószor bonyolultabb, mint egy szívműtét. Nem fog sikerülni. Kudarcra van ítélve mindenki, aki megpróbálja. Hogy ez a kudarc nem az ő kudarca. Nem kell helyrehozni. Hogy az ilyen bántalmazóból szinte minden hiányzik, amit emberinek tartunk, amikor mégis emberinek tűnik, az csak egy mimikri. A túlélést segítő álca. Egy földrengést, szélvihart, villámcsapást megváltoztatni sem bonyolultabb feladat. Természeti jelenségek mind, amik fölött nincsen hatalmunk. És igen, ez volt a leginkább emberhez méltó befejezése a történetnek. A megvalósult, látszólag mégsem hiába kergetett illúzió. Így sem a régi-új út nem torkollott újra szenvedésbe, sem a kis kitérő, ami a jelek alapján hasonló dinamikával bírt.