Malcolm és Marie

Labrinth zenei aláfestése csodálatos hozzá, és a két főszereplő is eszméletlenül jót alakít. Egészen különleges a hangulata a fekete-fehér kivitelezéstől, de minden pozitívuma ellenére is nehéz volt nézni. Nekem sok volt a tömény dráma másfél órában, viszont ettől függetlenül érdemes szerintem adni neki egy esélyt. Fantasztikus belátást nyújt egy toxikus párkapcsolat minden fentjéről és lentjéről egyaránt. Kell hozzá egy komorabb hangulat, hogy igazán bele tudjon a néző süppedni, jutalmul viszont John David Washingtontól (Malcolm) hall egy olyan brutális monológot – tömören és gyönyörűen kifejezve – a világ elb*szottságáról, hogy még nekem is elfogyott a levegőm, mire a végére ért.

Nagy rajongója vagyok Zendayának és Washingtonnak is, de nem tudom megmondani, miért: talán mert nagyon szimpatkus ember mind a kettő. Nagyon tetszett, hogy ebben a filmben mind a ketten megpróbálták totál lerombolni ezt, hiszen ez is volt a feladatuk. Pőrén és egyszerűen ábrázolni az emberi jellemet.

A két főszereplő csodás alakítást nyújt, de a forgatókönyvvel és a történettel már voltak bajaim. Realistának túlságosan szerkesztettnek tűnik, ám azt meg nem lehet a szemére vetni, hogy okosan nyúltak volna hozzá az alapanyaghoz.

Száraz, minimális, szűkös és nagyon hétköznapi film, avagy mondjuk nyugodtan azt, hogy az elmúlt idők egyik legszebb, párkapcsolatokról szóló filmje. Ha nem tetszik, azért nem tetszik, mert magadra ismersz.