Robert L. Surtees portréfotósként és retusálóként kezdte pályafutását, mielőtt 1927-ben operatőr asszisztens lett az Universalnál. Tizenöt évet töltött olyan tapasztalt operatőrök keze alatt, mint Hal Mohr, Joseph Ruttenberg és Gregg Toland. 1929 és 1930 között a berlini Universal stúdiónál dolgozott, majd az évtized hátralévő részét a First Nationalnál, a Warner Brothersnél és a Pathénál töltötte. 1943-ban az MGM-nél telepedett le (1962-ig szerződéses kapcsolatban), és hamarosan Hollywood egyik... Több
Robert L. Surtees portréfotósként és retusálóként kezdte pályafutását, mielőtt 1927-ben operatőr asszisztens lett az Universalnál. Tizenöt évet töltött olyan tapasztalt operatőrök keze alatt, mint Hal Mohr, Joseph Ruttenberg és Gregg Toland. 1929 és 1930 között a berlini Universal stúdiónál dolgozott, majd az évtized hátralévő részét a First Nationalnál, a Warner Brothersnél és a Pathénál töltötte. 1943-ban az MGM-nél telepedett le (1962-ig szerződéses kapcsolatban), és hamarosan Hollywood egyik legkiválóbb világítástechnikusaként szerzett hírnevet. Az akkori MGM-termékek elbűvölő, pazar megjelenésével összhangban Surtees jellemzően nagy tónusú világítást alkalmazott. Ez különösen jól illett a nagy költségvetésű színes filmekhez, mint például a Quo Vadis? (1951) és a Ben-Hur (1959) (amelyeket nagyvásznú Camera 65 eljárással forgattak anamorf lencsékkel, amelyek nagymértékben javították a színek definiálását és élességét); nagyszabású szabadtéri musicalekhez, mint az Oklahoma! (1955) (az első 70 mm-es Todd-AO ultraszélesvásznú formátumban forgatott film); vagy buja, romantikus kosztümös drámákhoz, mint az Esőerdő Megye (1957). A technológiai innováció élvonalában mindig is járó Surtees rendkívül sokoldalú mesterember volt. Minden műfajban és fotóeljárásban jeleskedett, nagyszerűen fotózott lenyűgöző tájképeket (például a Salamon király kincse (1950) afrikai helyszínén készült technicolor lencséjével), vagy a legtöbbet hozta ki közeli felvételeiből. Pályafutása kétségtelenül csúcspontja a Ben-Hur című film 9 perces szekérversenye volt. Surtees 16 Oscar-jelölése közül az elsőt a 30 másodperces Tokio felfelé (1944) című filmért kapta (amikor a stúdiórendszer a csúcson volt), az utolsót pedig - mintegy 33 évvel később - a Fordulópont (1977) című filmért. Örökkévaló kitartásának bizonyítékaként Peter Bogdanovich rendező választotta ki Az utolsó mozielőadás (1971) forgatására. Ugyanebben a nosztalgikus szellemben A nagy balhé (1973) című filmje, amelyet finom szépia tónusokkal fényképezett (a filmet a Kongresszusi Könyvtár „esztétikailag jelentősnek” minősítette), nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a film 7 Oscar-díjat nyert.
(Hedy0809)