Mindenek előtt azzal kezdeném, hogy ez a film tipikusan nem az a film, amit minden „előképzettség” nélkül megnézhetünk. És az előképzettséget én most Lars von Trier munkásságára értem, mivel anélkül, hogy képben lennénk az eddigi filmjeivel, nem fogjuk érteni, hogy itt miről is beszél.
Mert Trier minden filmjében beszél hozzánk valamiről, és ezt - aki nem nyitott az általa alkotott jelképekre - az soha a büdös életben nem fogja megérteni!
Ebben a filmben azt a kérdést teszi fel, hogy mi a művészet és ki a művész?
Hiszen a művészet az én- kifejezés eszköze, a gyilkosság a személyiségzavar kifejező eszköze. A kettő között pedig nagyon vékony a határ.
Nekem ez a film egyfajta összefoglalója volt Trier eddigi munkásságának, ami régen sem nélkülözte a provokációt, a határok feszegetését.
Márpedig mi lehetne annál provokatívabb, mint egy sorozatgyilkoson keresztül bemutatni a művészetet?!
Mint tudjuk, minden sorozatgyilkos valamilyen személyiségzavarral küzd, főleg pszichopátiás betegséggel, nárcizmussal, kényszeres cselekedetekkel.
Ez jelenik meg főhősünknél is, akit akár azonosíthatunk is magával a rendezővel, hiszen a történetmesélés szempontjából csak ekkor értjük meg az összefüggéseket.
A durva és erőszakos jelenetek nem öncélúak, mindig megmutatnak valamit a főhős személyiségéből, és bemutatja az ok-okozati összefüggéseket.
A pszichoptatákról tudjuk, hogy gyermekkorukban súlyos érzelmi traumát éltek át. Nem rendelkeztek családdal, vagy ha volt is nekik, abban nem volt köszönet. Az ilyen emberekre jellemző, hogy pl. gyerekkorukban szeretnek állatokat kínozni, és ezt általában teljesen érzelmek nélkül teszik. Sokszor frusztráltak, vagy kórosan kapcsolódnak pl. az édesanyjukhoz. A filmben Trier megidézte a híres Ed Gein-t, aki például az anyja halála után „kattant be” és aki a Texasi láncfűrészes c. film ihletője volt. Több nőt megölt és bőrükből pénztárcát, lámpabúrát, maszkot és más egyéb „hasznos holmit” gyártott…
Itt meg kell jegyeznem, hogy szerintem - a legtöbb kifejezetten horrorfilmekhez képest is - nagyon jók lettek a holttest-ábrázolások. Teljesen élethűen sikerült megjeleníteni a sérüléseket, vagy a testek halál utáni állapotát. Szerintem erre nagyon kevés filmben figyelnek ennyire oda, és valószínűleg ez is hozzájárult ahhoz, hogy a gyengébb idegzetű és gyanútlan nézők elszivárogjanak a vetítés alatt.
Nekem a Vergiliusi párhuzam, nemcsak az Isteni színjátékra utalt, hanem arra is, ahogy főhősünket a lelke legmélyén megbújó lelkiismerete vagy „angyala” kíséri el a tudat alatti bugyraiba, amik egyúttal a pokol bugyrait is szimbolizálják. Hiszen nincs annál nagyobb büntetés egy bűnös léleknek - aki történetesen egy pszichopata gyilkos - hogy személyisége börtönébe legyen zárva és saját maga miatt szenvedjen. Lars von Trier ezzel is saját magára tesz utalást, és ezzel kinyilatkoztatja, hogy teljesen tisztában van a saját személyiségének sötétebb vonásaival.
Összességében nekem az volt a film üzenete, hogy a társadalom a művészetet igazából csak egy nézőpontból értékeli, és igyekszik mindig pozitív előjellel feltüntetni, mintha az csak arról szólna, hogy mindenki jól érezze magát tőle. Pedig a művészet minőségileg nem lehet egyértelműen csak pozitív és igenis hordozhat magában igazán pokoli dolgokat is.
Valamint Matt Dillon zseniális alakításán keresztül azt is bemutatta, hogy egy művész is lehet épp annyira szocio – vagy pszichopata is mint egy gyilkos, csupán az önkifejezés eszközeiben különböznek egymástól.
71 A ház, amit Jack épített (2018)
A megosztó, ám sokszor kritikailag is elismert filmjeiről híres botrányrendező, Lars Von Trier filmjében egy kiemelkedő intelligenciájú férfi sorozatgyilkossá válásának... több»
Szereplők: Uma Thurman, Willem Dafoe, Charlotte Gainsbourg, Emily Watson, Matt Dillon
