Talán hihetetlennek tűnik, de Umberto Lenzi, a főként a kannibálfilmjeiről ismert – vagy inkább hírhedt – rendező 1980-ban két zs kategóriás filmmel is "megörvendeztette" a kedves nézőket: az egyik a Mangiati vivi!, a másik pedig jelen produkció. Az Incubo... (vagy angol címén a Nightmare City) nem viszi túlzásba a filozofálgatást, lényegében véve annyit ad, amennyit egy ilyen témájú és színvonalú filmtől nagyjából elvárhatunk: a minimálisra redukált cselekményt, gagyi effektusokat, a nullát alulról súroló színészi játékot, időnként logikátlanságot, no és persze mészárlást töménytelen mennyiségben. A film ugyan bizonyos értelemben véve valós problémára hívja fel a figyelmet – hiszen éppen ez az időszak a hidegháború újabb eldurvulásának a kora, amikor a két tábor között erősödni kezdett a feszültség, és egyebek mellett a filmesek is pl. olyan alkotásokkal reagáltak a nukleáris veszélyre, mint a Fonalak vagy a Másnap –, ám ezt borzasztó gagyi módon teszi.
Már eleve furcsa, hogy egy önmagát nem azonosító, felségjelzés nélküli (!) repülőgép csak úgy leszállhat egy repülőtéren, de valamiért még nagyobb blődségnek tűnik az, hogy valamiféle sugárzástól szuperemberszerű zombikká válik a jónép, de az áldozataik vérét szívogatják, amivel egyrészt felidéződhetnek a nézőben a vámpírfilmek is, másrészt a vámpírság többé-kevésbé erotikus felhangjai. Az is érdekes, hogy míg az efféle lényeket általában faék egyszerűségű észjárású szörnyetegekként ábrázolják, jelen esetben kitűnően kezelik akár a lőfegyvereket is, bár számomra zavaróan hatott, hogy hol rögtön rátámadtak az emberekre, hol pedig mondjuk a fák mögött leskelődtek egy ideig, ami valamiért nem igazán tűnt következetesnek.
A történet vázát egy házaspár menekülése adja, miközben több mellékszereplőt is megismerhetünk (aztán egy részüket meghalni is láthatjuk), viszont a film élvezeti értékét szerintem nagyban rontja az, hogy ezzel össze is lehet foglalni a cselekményt, mert lényegében véve semmilyen értelmes és értelmezhető sztorija sincs a filmnek, csak a folyamatos menekülés és az öldöklés. Egy párbeszédben ugyan néhány mondat erejéig szóba kerül az emberiség felelőssége, de az alkotók ezt a szálat gyorsan elvarrják, talán ráébredve arra, hogy már ezzel is fölélőttek az IQ-szintnek, és kezdik túlságosan elmélyíteni a mondanivalót. A másik komoly probléma a filmmel az, hogy gyakorlatilag senkiért sem tud szorítani a néző, még a főszereplőkért sem igazán, egyrészt mert hiányzik a sztoriból a valódi feszültség, másrészt, mert az alkotók annak sem adják meg a valódi lehetőségét, hogy bárkivel is komolyabban azonosulhassunk; hiányzik az alakok valódi ábrázolása. Némely jelenet esetében azon is elcsodálkoztam, hogy vajon a film önmaga paródiája (is) akar-e lenni, vagy tényleg komolyan veszi önmagát; igaz, a befejezés által adott magyarázat néminemű feloldozást adhat a látott bugyutaságokra.
A "csúcsjelenetet" ugyanis egy csavar követi, amelyből kiderül, hogy mi is áll az egész mögött, ám nagyon is hangsúlyos helyen, a záró stáblista előtt megjelenik a felirat, miszerint "a rémálom valósággá válik", és a film keretes szerkesztése a néző előzetes tudására épít, amit az a megelőző másfél órában szerzett. Talán nem is lett volna rossz az alapötlet, hiszen hálás témát szolgáltathat a közösség/társadalom atomizálódása, a lakosság paranoiája és rettegése, a hatóságok tehetetlensége, a "nincs hová menekülni" érzése, viszont a megvalósítás harmatgyengére sikerült. Elvetemült filmrajongóknak persze csemegét jelenthet ez az alkotás, ennél többre viszont sajnos nem futotta a készítőktől.
