A Disney egyik legaranyosabb karaktere és Tim Burton szürreális világa, ha egyszer egy filmben egyesül… Azt csak várni lehet! Dumbó továbbra is tündéri, ebben nem csalódtunk, maga a film azonban kissé felemás érzéseket ébresztett.
Tim Burton is azok közé a rendezők közé tartozik, akinek a filmjeit egyedi stílusjegyei miatt rögtön meg lehet ismerni száz közül is. Minden korábbi munkájában (ha összességében a végeredmény pozitív, ha nem) olyan egyedi látványvilágot teremtett meg, amivel kapcsolatban egy rossz szavunk nem lehet. Ha csak a történetre (és a főszereplőre) koncentrálunk, egyértelmű, hogy a repülő kiselefánt sztorija abszolút olyan alapanyag, ami Tim Burtonnek való. Már önmagában szürreális a történet, amihez csak hozzátehet a rendező különleges látásmódja. A cirkusz mint helyszín, mint kulissza szintén ügyesen keveri a furcsa karaktereket és elemeket a valósággal, s hát bőven van benne rejtély és misztikum. A rendező ráadásul megmaradt a szokott témájánál: különcség és kitaszítottság, hát nem ugyanezt láthattuk akár az Ollókezű Edwardban, akár mondjuk a Vándorsólyom kisasszonyban? Csak éppen most egy lapátfülű kiselefánt válik céltáblává. Minden adott volt tehát, hogy egy vérbeli Tim Burton filmet kapjunk, ahogyan azt már tőle megszoktuk. Mindezek ellenére sem igazán leltem benne a rendezői védjegyeket, akárhogy is kerestem (talán egyetlen pillanatban éreztem, amikor feltárul a Dreamland és a nagyszabású, színes-szagos felvonulásban megcsillan a jól ismert látványvilág). Mégis kicsit úgy érzem, mintha Burton megelégedett volna az imént felsorolt elemekkel, s többre már nem is vágyott volna. „Van egy cirkuszi, repülő elefántom, más nem is kell a népnek”. S még részben igaza is van, hiszen a Dumbó tipikusan olyan mese, amit nem lehet nem szeretni, akármennyi hibája is van. S valljuk be, van neki!
Ami a szereplőket illeti: Collin Farrell takaréklángon égett, mint mostanában ezt megszoktuk tőle. De nem igazán lehet rá emiatt haragudni. Farrellnek egyszerűen nem valók a jófiús karakterek, próbálkozik ő, s hozza is, amit hoznia kell, de sem többet, sem kevesebbet. Michael Keaton figurája az, akiről már a legelső pillanattól kezdve tudni lehet, hogy ő lesz a rossz bácsi. Az már más kérdés, hogy elég rendesen túltolja a ripacskodást, ami nem igazán válik a figura előnyére, sőt! Eva Greennek nagyon jól állnak ezek a kissé különc, de határozott és csodálatra méltó szerepek, így Burton stílusába is szépen beleilleszkedik, nem véletlen, hogy Helena Bonham Carter után a rendező új múzsájaként emlegetik. Danny DeVito pedig kicsit olyan, mint maga Dumbó: nem lehet nem szeretni. Amúgy talán ő az egyetlen olyan szereplő, aki nem egysíkú a karakterében, s neki vannak a legjobb beszólásai is, hogy csak egyet említsek: „Soha ne csináld meg azt, amire kértelek, mielőtt meg nem beszéled velem!”
Egyáltalán nincs baj azzal, hogy az élőszereplős remake túlmutat az eredeti művön, kiegészül új elemekkel és történetszállal. Miért lenne értelme az újragondolásnak, ha csak szolgaian lemásolnánk az eredetit? Sőt, szerintem ez az a hiba, amibe a korábbi próbálkozás, A szépség és a szörnyeteg is beleesett nem is olyan régen. Burton amellett, hogy tisztelettel adózik az 1941-es rajzfilmnek, megidézi annak ikonikus jeleneteit (például a becsípett buborékos látomást), tovább is gondolta a kiselefánt történetét, s megspékelte egy „mentsük meg Dumbót és mamáját” szállal. Ez persze már kötelezően magával hozza a „rossz elnyeri végső büntetését, a jó pedig boldogan él, amíg meg nem hal” tanulság levonását. De ezzel sincs baj, ha valami, akkor a mese műfaja elbírja ezeket a megszokott húzásokat. Az már más kérdés, hogy a film vége már megmosolyogtatóan irreális. SPOILER Eléggé lehetetlennek tűnik, hogy cirkuszi elefántok ilyen könnyen beilleszkednek vadonélő társaik közé SPOILER
Minden hibája ellenére (a főszereplő imádnivalósága ugyan nagyon sokat dob a latba) elődjéhez hasonlóan tudott megható, elgondolkodtató lenni az új Dumbó. Megidézte az eredeti mesénél tapasztalt érzéseket, örömmel kalandoztunk újra a repülő kiselefánttal. Ugyanakkor mind Burtontől, mind a Disney-től elvártunk volna egy kicsivel több erőfeszítést abban a tekintetben, hogy árnyaltabb (emberi) karaktereket varázsol az übercuki címszereplő köré, valamint abban is, hogy a drámai konfliktusok ne a maguk pofonegyszerű módján oldódjanak meg. Összességében tehát a repülő ormányos sztorija bármennyire is tűnt ideális Burton-alapanyagnak, a direktor csak egy tisztességes iparosmunkát szállított le, mintsem egy újabb remekművet.
