A rendőrség csak áll és néz az egyike azon kevés poliziescónak, amely eljutott Magyarországra (noha manapság már talán alig ismert, valószínűleg zömmel csak a középkorúak és az annál idősebbek számára mondhat valamit a cím), ráadásul az elkészülte után nagyon hamar, hiszen 1975-ben már el is készült hozzá a szinkron, méghozzá micsoda magyar hangokkal! Jómagam feltételezem, hogy nem minden ok nélkül, hiszen jó példát adhatott a film a korabeli kapitalista társadalom kritikájához. Elmondhatjuk, hogy ez az alkotás – mint a hasonló zsánerfilmek – is valós problémákra (a bűnözés elharapózására, a rendőrség erélytelenségére, a bűnözés és a rendőrség összefonódásaira) reflektál, ám szerintem érezhető benne a jobboldali veszélytől, a "fasiszta hatalomátvétel lehetőségétől" való rettegés is, ami részben a rendőrfilmek készítőinek általában balos beállítottságából is fakad, noha a bűnözési hullámért részben éppen a szélsőbaloldali csoportok tehetők felelőssé. Mindamellett azonban viszonylag erősek voltak az újfasiszta sejtek is, a maffiáról már nem is beszélve. (Ha jól tudom, ekkoriban működött egy olyan jellegű "hatalom-megosztás", miszerint a baloldal kevésbé szólhat bele a politikába, cserébe viszont pl. a filmek terén többé-kevésbé szabad kezet kap, de valaki nyugodtan javítson ki, ha tévednék.)
A rendőrség csak áll és néz c. opus tehát ugyancsak erős politikai töltettel bír, és a zsáner több alkotásához hasonlóan itt is a bűnüldözést hivatásszerűen folytató személy áll a középpontban. Cardone felügyelő (a figurát ugyanaz az Enrico Maria Salerno játssza, mint az egy évvel korábban forgatott – és talán ismertebb – A rendőrség megköszöni c. krimi férfi főszerepét) kérlelhetetlen, becsületes rendőr, aki nem tud és nem is akar szemet hunyni a bűnözés fölött. A módszerei néha kockázatosak, és nem mindig finomak, noha ő maga intelligensnek mondható. (És mindez a nézőben akár Piszkos Harry-reminiszcenciákat is kelthet, a törvényesség határát súroló – vagy azt éppenséggel át is hágó – rendőr harcol a bűnözés ellen, ami természetesen felvetheti azt a kérdést, hogy jó-e ez így, és ha nem, akkor hogyan lehet eredményesen felvenni a harcot a szó szerint mindenre képes és a gyakran a rendőrség semlegességét, netalán támogatását élvező bűnözőkkel.)
A film első fele kicsit lassú, az alkotók bőven hagytak időt a szereplőkkel és a körülményekkel való megismerkedésre, láthatjuk, hogy a rendőrség és az ügyészség mennyire tehetetlen, a vezetők mennyire nem mernek vagy nem tudnak szembeszállni a bűnözőkkel, miközben Cardone próbál rendet tenni. Elsősorban a törvény betűjét betartva, de ha kell, telefonbeszélgetéseket jogtalanul lehallgatva, a bűnözőket megszerzett információkkal kvázi megzsarolva, de viszonylag erőszakmentesen, és lényegében véve a film végéig sem változik a hozzáállása, ő maga kimarad a brutálisabb történésekből. A sztoriban a fordulópontot több szempontból is az jelenti, amikor a felügyelő fiát elrabolják. Ám csak jelképes váltságdíjat kérnek tőle, hogy bebizonyítsák: ő is zsarolható, ő sem száll szembe a bűnözőkkel, ha a saját fia élete a tét. És fordulópont ez a tekintetben is, hogy Cardone valóban hajlik az alkura, és az egyébként szenzációéhes sajtó – némi joggal ugyan – a szemére is veti, hogy most már megváltozott a magatartása. A fia azonban egy telefonbeszélgetésben arra kéri, hogy csak a törvényt tartsa szem előtt, ami némi melodramatikus didaxist visz bele a történetbe. Így a film második fele már némileg érdekesebbé és fordulatosabbá válik (noha a bűnözőcsoport fejének lelepleződése talán nem hat revelációként), és a hasonló zsánerfilmek több toposza is megjelenik: az emberi kiszolgáltatottság, a halálos áldozatokkal is járó autós üldözés, ami viszonylag jól megkomponált, és néha tényleg hajmeresztő, időnként az volt az érzésem, hogy maguk a járókelők sem tudták a városban, hogy éppen forgatás zajlik, annyira meglepetten nézték, hogy éppen mi történik.
A színészi teljesítmények közül a főszereplőét tudnám kiemelni, a többiek sajnos viszonylag gyengébbek, igaz, az ő figurájukból még annyit sem hoztak ki az alkotók, mint Salernóéból. Lee J. Cobb öreg rókának számít, itt is ő (lenne) a sztori egyik mozgatója, valamiért mégsem ad hozzá túl sokat a filmhez az ő jelenléte. A szintén nem éppen amatőrnek tekinthető Jean Sorel is szinte csak annyit produkál, hogy jól mutat a képernyőn, viszont az ő ügyészfigurája is kaphatott volna nagyobb hangsúlyt is. A szinkron szerencsére még a "hőskorban" készült, bár bevallom, Latinovits Zoltánt kissé erőtlennek éreztem, és, mintha nem is illett volna Salernóhoz, számomra mindenesetre kicsit furcsának hatott az egész. Noha az összehasonlításoknak csak mértékkel vagyok a híve, itt óhatatlanul is eszembe jut az A rendőrség megköszöni, amely szerintem mind a mondanivalóját, mint a komorságát és pesszimista végkicsengését, mind a megvalósítást illetően jobb film, mint ez. A maga módján az A rendőrség csak áll és néz sem rossz darab, de úgy érzem, a "párdarabja" kidolgozottabb, kiérleltebb alkotás. Persze a korszakkal és a témával ismerkedőknek ez a film is megfelelő, hiszen oly kevés olasz rendőrfilm érhető el magyar nyelven, becsüljük meg azt, ami van.
