John Hughes második futama. Összehozni a lehető legkülönbözőbb tinédzser típusokat, egy helyre terelni őket, s figyelni, mi történik. Ennyi, de nem is kell több. A történet innentől kezdve alakítja önmagát. Olyan ez, mintha csak annyit mondtak volna a színészeknek, menj be, s alakítsd önmagad, vagy alakítsd azt, akit a suli legmenőbb csajának vagy éppen egy üresfejűnek tűnő focistának gondolsz, vagy egy lázadó punknak, egy strébernek. Nincsenek instrukciók, hozd ki belőle azt, amit tudsz! S ki is hozták, nem is akárhogy.
Nem véletlen, hogy mai napig a Nulladik óra az a film, amelyre a legtöbb tinikről szóló film hivatkozik. Itt még működött az, ami mostanában elfelejtődni látszik, az amerikai tiniket nem feltétlenül kell piros műanyag sörös poharakkal a kezükben, egy eszeveszett házibuli kellős közepén ábrázolni, mint ahogy halálos betegséget sem muszáj nekik adni, ugyanis ezek nélkül is tudnak izgalmasak lenni. A lelkiviláguk, a gondolataik, a problémáik, az, ahogyan egymásra reagálnak, a kasztrendszer, ami egy középiskolában spontán kialakul, vannak a menők és a lúzerek, a bajkeverők és a jófiúk, s hogy te magad hova tartozol, az néha egyetlen pillanat alatt dől el. Átjárás pedig csak ritka esetben van.
Vajon hajlandó lett volna szóba állni egymással ez az 5 fiatal, ha nem kényszerítik őket, hogy büntetésből együtt töltsék a szombatjukat az iskolában? Furcsa szokás, Magyarországon nem hallani ilyenről, pedig fene tudja, talán még jó is kisülne belőle. Na és itt van a tanár karaktere, aki legalább akkora (ha nem nagyobb) büntetésben részesül, mint a diákok. Ugyan melyik tanár örülne annak, ha a szombatot öt bajkeverővel kellene töltenie? Kezdetben azt hiszi, hatalom van a kezében, aztán rádöbben, ő semmivel sem több a történetben, mint akármelyik tárgy a suli könyvtárában.
Aztán szépen lassan kibontakoznak a karakterek, megismerjük az álarcot, amit magukon hordanak, majd az igazi énjüket is a problémáikkal együtt. Mindenkinek megvan a saját története, s ez ki is bukik belőlük a történet egy pontján. Valójában ezek azok a történetek, amik a film vázát adják, minden más – a kezdeti ártatlan szurkálódások, a közös kaland, hogyan kerüljük el a felügyelőtanárt, hogyan rázzunk fel unalmas nyolc órát némi fűvel – csak közjáték, amely ahhoz szükséges, hogy a film egy-egy pontján a szereplőkkel együtt élhessük meg a drámai pillanatokat.
John Hughes filmjét azért is övezi mind a mai napig óriási kultusz, mert azok az eszközök, amelyekkel dolgozik, most is jelen vannak a középiskola világában (s nagy valószínűséggel ez így is marad), legyen az az Egyesült Államokban, Nyugat-Európában, vagy Magyarországon: sztereotípiák és skatulyázások, s az ezekből származó frusztrációk egyéni és csoport szinten. Miközben a saját identitásunkat keressük, óhatatlanul is tartozni akarunk valahová, elfogadásra és figyelemre vágyunk. Ezekkel pedig mindannyian találkoztunk/átéltük tizenéves korunkban, s ez köszön vissza a Nulladik óra karaktereiben is. Nem véletlen, hogy az egész film legerősebb pillanata az, amikor az öt szereplő körben ül, s „kiterítik lapjaikat”, amikor mindannyian beszámolnak arról, mi nyomja a lelküket, mitől vannak frusztrációik. S ettől válik széppé a történet, hogy ezeket az egymástól nagyon távoli személyiségjeggyel rendelkező fiatalokat sikerül egy közös nevezőre hozni, hogy a kezdeti csipkelődésekből és nézeteltérésekből egy „csapat” kovácsolódik.
Lehet-e ennél tökéletesebb kombója egy tizenévesekről szóló filmnek és egy valójában ötszemélyes kamaradrámának, amely legalább annyira megállná a helyét a színpadon is, mint ahogyan teszi ezt a filmvásznon?
82 Nulladik óra (1985)
Öt különc középiskolai diák rossz magaviseletéért járó büntetését tölti szombaton reggeltől a suli könyvtárában. Úgy tűnik, semmi közös nincs bennük, mindegyik utálja... több»
Szereplők: Judd Nelson, Molly Ringwald, Ally Sheedy, Emilio Estevez, Anthony Michael Hall
