Egyszer minden véget ér, még az Infinity (végtelen) saga is

2019.05.03 18:10 ArpiHajdu és Réci Olvasottság: 132x

5

Szűk egy évvel ezelőtt a Bosszúállók: Végtelen háborút sikerült úgy lezárniuk a Russo tesóknak, hogy az képes volt minden egyes nap lázban tartani az emberiség nem csekély részét: Thanos véghez vitte a tervét, megtörtént „A” csettintés, bizonyos szuperhős karakterek elporladtak, bizonyosak pedig megmaradtak a nagy kérdéssel: hogyan tovább, avagy miként lehet a vert helyzetnek tűnő szituációból győztesként kikerülni. Nos, az azóta eltelt egy esztendő hozott az MCU-n belül még két filmet (A Hangya és a Darázs, Marvel Kapitány) és egy tökéletesen működő marketing gépezetet: a Végjáték cselekményét ugyanis úgy őrizték, mintha államtitok lenne. A nagy titkolózás pedig meghozta a kívánt hatását. Ha (kicsit) gonosz akarok lenni, akkor azt mondanám, hogy erre a filmre akkor is tömegek fognak jegyet váltani, s lesz ezáltal anyagilag nagyon sikeres, ha a minősége hagyna is némi kívánnivalót maga után. Egy valamit azonban nem szabad figyelmen kívül hagynunk: a Marvel Studios okosan és megfontoltan építkezve rakta össze a maga univerzumát, s az elmúlt 11 év alatt szépen a populáris kultúra (egyik) legmeghatározóbb szereplője lett. Ez pedig többségében gyenge minőségű filmekkel nem sikerült volna. A Végjáték ennek a 11 év munkájának az esszenciája, amely nem kis feladatot vállalt magára: egy bő évtizedes sagát kellett méltóképpen lezárnia. S hogy mit kaptunk a negyedik Bosszúállók film képében? Az MCU leghosszabb játékidejű (182 perc) és legérzelmesebb darabját. Utóbbi állításhoz csak egy kis személyes megjegyzés: jelen sorok írójával nagyon ritkán fordul elő, hogy elérzékenyül egy filmen, szuperhősfilmen pedig ilyen még egyszer sem fordult elő. A Bosszúállók: Végjátéknak ez (is) sikerült!

Kerülvén a spoilereket (ami piszok nehéz feladat) nagy vonalakban csak annyit árulok el, hogy a szuperhősök azon tagjai, akik túlélték a csettintést, egyrészt próbálják túltenni magukat az előző film végkimenetelén, másrészt azon törik a fejüket, miképpen tudnának revansot venni Thanoson. Itt annyit elárulok, hogy az egyik szereplő szájából elhangzik egy nagyon érdekes szemantikai probléma: ezt a csapatot úgy hívják, hogy Bosszúállók, vagyis nem abban jók, hogy megelőzzék a bajt, hanem az, hogy megtorolják a gaztetteket. Mondhatni, az előző rész katasztrófája szükségszerű volt, jelen alkotás pedig arra a kérdésre ad majd választ, hogy ezek a karakterek, amelyeknek a kalandjait immár 11 éve követhetjük nyomon, képesek lesznek-e végre felnőni a nevükhöz.

A Végjátékot tulajdonképpen három fontosabb részre tudjuk osztani: az első harmada a fontosabb szereplőkre (az alapító hat tagra) koncentrál, egyfajta karakter drámákat láthatunk, amelyben ki így, ki úgy próbál megküzdeni a maga mögött hagyott tragédiával, mindenki azon agyal, mit tehetett volna másképp, hogyan lehetett volna elkerülni az elkerülhetetlent. Ez a rész érthető okokból melankolikusra sikerült kissé, de a Marvelnek eddig is az volt a nagy erőssége, hogy nem süppedt bele a depresszióba, hanem vert helyzeteket is jól tudott megmosolyogtató jelenetekkel kombinálni. A második szakaszt a „nagy terv” véghezvitele tölti ki (itt láthatjuk a legtöbb utalást a korábbi filmekre, s itt működik a legerősebben a fan service), nem utolsó sorban pedig remekül idézi (és kavarja meg kissé) nemcsak a korábbi Bosszúállók filmeket, hanem a karakterfilmeket is, nem kevés Aha-élményt okozva ezzel azoknak a nézőknek, akik azért valamelyest képben vannak az Univerzum sztorijaival kapcsolatban. Mindez tökéletes felvezetése a harmadik szakasznak, a nagy összecsapásnak, amely minden eddigi Marvel akciójelenetnél grandiózusabb és érzelmesebb, valamint egy olyan lezárás „kavalkádnak”, melyet legutóbb A Gyűrűk ura: A király visszatérben láthattunk.

Akárhogy is nézem, jelen film már csak jellegéből adódóan is különleges helyet foglal el ebben az egész filmes univerzumban, hiszen a Végjáték egyfajta megkoronázása mindannak, amit az ezt megelőző 21 MCU-film adott a világnak. A védjegyszerű humor továbbra is működőképes, a látványért megint le a kalappal, s ahol kell, tud drámai is lenni. Használja a jól bevált receptet, de mer újabb elemeket is bevetni. Ez leginkább abban vehető észre, hogy óriási tisztelettel adózik azon hat karakter (egész pontosan Vasember, Amerika Kapitány, Hulk, Thor, Fekete Özvegy és Sólyomszem) irányába, akikkel ez az egész elkezdődött. Ők nemcsak fókuszált figyelmet kapnak a három óra alatt, hanem valódi drámai mélységet is (és persze humort is, ahogyan azt megszokhattuk), és, ami szimbolikusan és ténylegesen is érezhető, átadják a „lantot” a következő generációnak. Talán túlságosan is sokat foglalkoztak velük a forgatókönyvírók, s ennek éppen Thanos itta meg a levét jelen filmben (a Végtelen háborút épp amiatt lehetett dicsérni, hogy az antagonistája komplex volt, itt viszont sajnos nem több egy átlag gonosznál).

A Bosszúállók: Végjáték nem hibátlan film, viszont a legnagyobb erősségét maximálisan kihasználja: filmélményként működik, amely magába tudja szippantani a Marvel rajongót és a szkeptikust is egyaránt (mi több, mindkét rétegnek tud meglepetést okozni). Egy tökéletes lezárása mindannak, amelyet ez a 2008-ban elindított franchise jelent. Kérdés: hova tovább? Meg lehet-e ugrani egy ilyen katartikus lezárást? Mert más esetben ezzel véget érne valami; azt viszont tudjuk, hogy a Marvel sikerfutama ezzel még nem zárult le, sőt, ha lehet ilyen mondani, most jönnek csak bele úgy igazán. Majd kiderül, de attól biztosan nem kell tartani, hogy a stúdió megfeledkezik majd a rajongóiról.