Habár Viscontitól nem sok filmet láttam, annyit elmondhatok, hogy valószínűleg ez az egyik legszebb és leghatásosabb alkotása a mesternek. Nem is annyira a történet az, ami megfogja a nézőt, sokkal inkább a hangulat, a képekből áradó poézis, illetve az a nem is olyan apró adalék, hogy ez a rendezőnek és a főszereplőnek kicsit önvallomásos, önreflexív filmje. II. Lajos ugyanis homoszexuális, és az volt Visconti, mint ahogyan tudomásom szerint Helmut Berger is nyíltan vállalta a beállítottságát, s a film készítésének idején együtt is élt a rendezővel. Tematikailag, érzelmileg nagyon sűrű töltetű, erős atmoszférájú alkotásról van itt szó, amely kicsit hosszú ugyan – én a teljes verziót láttam, igaz, ezt öt részre tagolták, így valamivel kevésbé volt tömény –, de végig fenntartja a néző érdeklődését, és nagyszerűen bemutatja az uralkodót, a környezetét, azt a légkört, amely időnként szinte a nézőt is fojtogatja.
A történet több évtizedet ível át, s balladisztikus szerkesztésű: az öt "epizód" az uralkodó életének egy-egy szakaszát meséli el, több-kevesebb kihagyással, a konkrét időpontokra sokszor csak közvetetten tudunk következtetni (pl. a poroszokkal vívott háború). Lajos környezetéből az egyes figurák hol eltűnnek, hol újra megjelennek (vagy nem), a Wittelsbach-család tagjai, Lajos anyja stb. pl. egy idő után már nem jelennek meg a történetben, míg pl. Dürckheim az utolsó részben is látható. Az egyes "epizódok" között eltelt idő nagyságát azonban csak megbecsülni tudjuk, s miközben haladunk előre a történetben, a hangnem úgy válik egyre komorabbá, riasztóbbá, nyomasztóbbá és bizarrabbá. A film elején Lajos mindössze 19 éves, naiv ifjú, akitől teljesen idegen a politika (s valljuk be, alkalmatlan is az uralkodásra, egyrészt idegi terheltsége, másrészt álmodozó, érzékeny, művészlélek jelleme miatt), s csak vonakodva vállalja a rá kiszabott feladatot. Az idő előrehaladtával azonban láthatjuk, hogyan roppan össze fokozatosan a teher alatt, hogyan veszíti el kapcsolatát a valósággal. Lajost akár drámai hősnek is tekinthetjük, aki önhibáján kívül válik áldozattá, s a végkifejletben egy tragikomikus "puccsal" távolítják el őt a hatalomból. Ekkorra azonban már szinte teljesen a saját fantáziavilágának a rabja, testileg-lelkileg ronccsá válik, s az elején látott daliás fiatalember helyett egy, a hatalmához görcsösen ragaszkodni próbáló, az öngyilkosságot fontolgató, karikás szemű, szuvasodó fogazatú torzkép fogadja a nézőt.
Visconti igazi romantikus figuraként ábrázolja főhősét, akinek az a legnagyobb tragédiája, hogy az életét korlátok és szabályok közé szorítva kell élnie, miközben képtelen megbirkózni a rá kiszabott elvárásokkal és feladatokkal. A kül- és belpolitikája kudarcot vall, a történet végére szinte mindenki ellene fordul – vagy legalábbis szánakozó semlegességgel tekint rá, néhány hűséges ember kivételével –, csalódnia kell a barátaiban (főként Richard Wagnerben, akire pedig rengeteg pénzt fordít az államkasszából), a kényszerű dinasztikus házasság elől elmenekül, a Sissi iránti bizonytalan vonzalma viszonzatlan marad, s meg kell küzdenie azzal a démonnal is, hogy a saját neméhez vonzódik. (Egyébként megjegyzendő, hogy Visconti ezt a témát nagyon finoman kezeli a filmben, egy csókjelenettől eltekintve leginkább csak sejtetésekkel, utalásokkal jelzi a király szexuális beállítottságát.) Lajos személyében egy rendkívül bonyolult jellemet állít a középpontba a rendező, és a nézőt is együttgondolkodásra kényszeríti, mi is megpróbáljuk megérteni ennek a tragikus sorsú embernek a lelkivilágát. A király a művészet és a szépség megszállottja, miközben szinte minden mást elhanyagol, és Helmut Berger nagyszerűen ábrázolja ezt a végzetszerű lejtmenetet, szinte együtt él a szerepével. Alakításában egy a félelmektől, vágyaktól, külső elvárásoktól gyötört, azok súlyától összeroppanó, a valóságtól az illúziók világába menekülő férfi jelenik meg, és valóban mély lelki elemzését láthatjuk az uralkodónak. Közben a néző is a részesévé válik ennek a pokoli utazásnak, a történet bevonja őt ebbe a súlyos és fojtogató légkörbe, egyúttal azonban elidegenítő effektusokat is felsorakoztat, mint pl. a minden epizódban felbukkanó sajátos narratív eszköz, amikor egyes figurák – a pszichiáter, az egyik inas, aki egyben a király egyik szeretőjévé is vált – szinte interjúszerűen mondják el a véleményüket a "kamerának" (vagy a nézőnek) Lajosról. A filmet záró katartikus jelenet végül nyitva hagyja az uralkodó halálának mikéntjét, ebbe akár a merénylet is belelátható, és talán Lajos őrültségét illetően sem fogalmaz egyértelműen, mindenesetre a nézőt erős érzelmi hatás alá vonja.
Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy remek nemzetközi színészgárdát sikerült Viscontinak összehoznia ehhez a filmhez. Erzsébet császárné és királyné szerepében itt is a még mindig ragyogó szépségű Romy Schneidert láthatjuk, aki azonban már nem a bakfis Sissit jeleníti meg – és feltehetően a színészválasztás tudatos volt Visconti részéről, hiszen a nézőben minden bizonnyal felidéződik az 1950-es években készült Sissi-trilógia –, hanem az érett, kissé kiábrándult, a politikától szintén menekülni próbáló, Lajossal ezért bizonyos értelemben véve lelki társként funkcionáló nőt. Ráadásul a fontosabb mellékszerepekben is kiemelkedő és/vagy rutinos színészek láthatók, mint pl. Trevor Howard Richard Wagnerként, Silvana Mangano Cosima Bülowként, Gert Fröbe Hoffmann atyaként, Helmut Griem Dürckheimként, Umberto Orsini Holnstein grófként, de több, a pályája elején járó fiatal is lehetőséghez jutott (pl. John Moulder-Brown).
Mindezek mellett kiemelendő Visconti színészvezetése, és rendkívül sokat ad a filmhez az, hogy sok jelenetet a Lajos által építtetett kastélyokban forgattak le. A pazar belső terek szemkápráztató és sokszor agyat zsibbasztó töménységével, monumentalitásával szemben több ízben is megjelenik a holdfényes, havas táj, a szabadtér, amit akár az uralkodó kitörni vágyásának és egyben magányának szimbólumaként is felfoghatunk, s az operatőri munka ez esetben is dicsérendő, remek tájképekben gyönyörködhet a néző. Noha a film természetesen nem tökéletes, mégis nagyszerű élménnyel szolgál, mindenkit arra tudnék biztatni, hogy, ha teheti, szánjon rá időt az életéből, és nézze meg (lehetőség szerint a teljes verziót). Ugyan a történet maga meglehetősen pesszimista, a hangulat pedig egy igazi romantikus filmhez illően rendkívül borongós, mégis felemelő érzés végignézni ezt az alkotást, és maradandó élménnyel szolgál.
