Az elmúlt csaknem 20 évben nálam amolyan hagyománnyá vált, hogy amikor tudok, Szilveszter napján megnézek egy filmet moziban, hogy adjon egy amolyan alaphangulatot a következő évhez. Azután, hogy ezt a japán rajzfilmes műfajt immár felnőtt fejjel sikerült megszeretnem – annak idején első ízben a Chihiro szellemországban című műnek köszönhetően –, és sikerült megszereznem a rajzfilm plakátját, s a története is szimpatikus volt, tavaly a Miraira esett a választásom. Úgy érzem, hiba volt.
Maga a történetleírás is kicsit zavaros volt, amit előtte olvastam, de bíztam benne, hogy kikerekedik belőle valami. Hát kikerekedett, de nem feltétlenül az, amire számítottam. Valahogy nem hozta a Chihiro szellemországban, és hasonló rajzfilmek – mint például a Vándorló palota – hangulatát. Nekem valamiért a Kököjszi és bobojsza című 2 kazettás mesehangjátékot juttatta eszembe, amit még gyerekkoromban szerettem hallgatni. Egyébként tudom, hogy ez egy meseregény is, meg talán egy filmben is szerepeltek ezek a mesehősök. Egyszer pár éve felnőtt fejjel is arra adtam a fejem, hogy meghallgatom. S valahogy már nem igazán tudtam mit kezdeni vele.
Talán ha egyszer lesz gyerekem – remélem, egyszer megélem –, és át tudom érezni, hogy milyen is a gyereknevelés, többre fogom tudni értékelni ezt a filmet. De így szingli fejjel valahogy egy kicsit furcsa volt, túlságosan "életszagú". És én kivételesen egy szimplán varázslatos mesét szerettem volna látni, és nem egy rajzfilmesített családregényt. A vége, a lezárása, s különösen az a rész, amikor Mirai a pályaudvaron el volt veszve, viszont valamiért tetszett. Talán leginkább ez a rész hozta leginkább azt a fílinget, amit vártam. Valamiért eszembe juttatta Chihirot, aki szintén kicsit el volt veszve, és mégis feltalálta magát.
