Ott kellett volna

2019.07.02 02:04 Attila G. Olvasottság: <100x

0

HOZZÁSZÓLÁSOM CSELEKMÉNYMEGJELENÍTÉST TARTALMAZHAT!

Lehet, meglepő lesz, amit írok, de a Beatles valahogy nem az én világom. Nem azt mondom, hogy rossz együttes, megértem a népszerűségüket, és elismerem, hogy korszakalkotók voltak. Ismerem körülbelül fél tucat számukat, vagy talán többet is, ezek közül néhány itt cseng a fülemben. Csak számomra egyszerűen túl régiek, túl lassúk, túl "egyszerűek", túl elvontak, általában nem szeretem őket, a számaikat hallgatni. Ha bármilyen filmben felcsendül egy-egy számuk, és az illik oda, hozzáad valamit, akkor elképzelhető, hogy a filmzene keretében letöltöm, és olykor meghallgatom, de egyébként nem jellemző. Az az érdekes, hogy Ed Sheeren viszont számomra túl "új". Tudom, ki ő, be tudom azonosítani, de neki egyetlen számát se tudnám most megemlíteni, vagy egyáltalán. Akadnak kedvenc előadóim manapság is, de inkább a '90-es évek végére és a 2000-es évek elejére volt jellemző, hogy én zenei kazettákat, CD-ket vettem, talán ezt nevezném kedvenc zenei korszakomnak. Jogosan merül fel a kérdés, hogy akkor minek néztem meg a filmet. Több oka is van. Igazából érdekes volt az alapötlet. A film előzetese miatt is relatíve sokat reméltem a tőle. Viszont a fő ok az, hogy adott egy színésznő, akit én kedvenc színésznőmnek tartok tulajdonképpen azóta, hogy pár éve megláttam egy filmben. Viszont az illető színésznő sajnos nem túl termékeny, kevés filmben látható; most még legalábbis, remélem, hogy ez idővel változni fog. Kate McKinnonról van szó. Egyébként az új Szellemirtókban szerettem meg nagyon, s A kém, aki dobott engem című filmet már eleve miatta néztem meg, ami igazából a kedvenc filmem lett. Így nincs nagyon más választásom, ha egy filmje moziba kerül, ott a helyem. Mondjuk akármilyen filmre nem biztos, hogy beülnék. Szóval egy olyan hölgyről beszélünk, aki olykor-olykor kissé polgárpukkasztó jelenség, s amikor néhány korábbi filmjét láttam tévében, közel kerültem a tűréshatáromhoz. Mégis, igazából Kate McKinnont én olyannak szeretem, amilyen, szóval gyakorlatilag innentől kezdve beülök bármilyen filmjére, csak legyen. Mondjuk most egy kicsit szkeptikus voltam. Reménykedtem, de igazából féltem tőle, hogy itt mellékszereplő lesz, s a félelmem beigazolódott. S számomra akkor kezdődött el igazán a film, amikor a 40. perc tájékán színre lépett. Akkor kezdtem eszegetni, iszogatni az elemózsiám és az italom. Addig is voltak jelenetek, momentumok, amiken jókat kacagtam, de elsősorban miatta ültem be a filmre. S lehet, hogy most óriásit tévedek, de szerintem egy kicsit saját magát hozta, legalábbis az arrogancia hozzá tartozik a jelenségéhez. Sok pozitív tulajdonság mellett. Szeretem az ilyen pozitív értelemben őrült nőket. Szerintem például, ha egyszer lehetőség adódna, hogy autogramot kérjek tőle, esetleg közös szelfit, lehet, hogy mosolyogna, nevetne zavarában; de szíve szerint kapásból elküldene melegebb éghajlatra. De ezt bevállalnám.

Ami a filmet illeti, én az előzetes alapján egy kicsit "zajosabb", lendületesebb, talán kicsit bolondabb filmet reméltem. Már csak azért is, mert Kate McKinnontól eleve ilyen filmeket szoktam meg; bár tény, hogy itt nem ő volt a középpontban. Viszont szerintem a film olyan "egyszerű" volt, mint maga a Beatles, szóval jól tükrözte az együttest. Amúgy az egyszerűség jelenthet pozitív és negatív dolgot is helyzettől függően, én most inkább amolyan köztes "árnyalatban" használnám ezt a szót. Egyébként a film nézése közben elgondolkoztam azon, hogy miért pont a Beatles, illetve az eltűnése került ilyen módon középpontba témaként, s nem más együttes. Elkezdtem közben más együtteseken gondolkozni, hogy kik kerülhettek volna hasonlóképp középpontba, kik hasonló jelentőségűek. Például mondjuk Rolling Stones, esetleg ABBA. Viszont, bár én nem vagyok Beatles-fan, sem szakértő, azt mégis el kell ismernem, hogy az ő számaik eltűnése, illetve igazából a számaik feltűnése tud igazán a leginkább tömegeket megmozgatni. Szóval tulajdonképpen értem az apropót. Igazából jó a film alapötlete. Szerintem a kidolgozottsága már annál kevésbé. Azt illetően is kicsit felemás érzésem volt, ahogy a film elején eltüntették a Beatlest. Igazából ötletes volt, látványos volt. S általában, ha egy olyan filmet nézek, ami nem valós történetet dolgoz fel, akkor az esetek jelentős többségében el szoktam vonatkoztatni attól, hogy amit látok, az mennyire életszerű, vagy nem, hiszen kitalált történetet látok, és szerintem nincs értelme ilyesmin gondolkozni. S valószínűleg én sem találtam volna jobb módot a Beatles eltüntetésére.

Mégis... S lehet, hogy ez nem jogos kritika, mert más fantasy filmekben még ekkora erőfeszítéseket sem tesznek némiképp hasonló helyzetek megoldására, némiképp hasonló történetek elindítására. Ezt illetően most valamiért a Nicolas Cage-féle Segítség, apa lettem jut eszembe; egyébként ezt a filmet szeretem. Más filmeknél viszont – mint például Freqency – jobban megadják ennek a módját, látszólag mondhatni jobban megalapozzák ezt a történetindítást tudományosan. Szóval nekem ez kicsit túl "csiribú csiribá" volt. Innentől kezdve viszont kaptunk egy zenés romantikus filmet az élet nagy kérdéseivel. Mint például karrier és kiugrási lehetőség, vagy szerelem? Melyik a fontosabb? S ez számomra is nagy kérdés, mert a 2 említett dolog közül az igazat megvallva még egyikkel sem nagyon büszkélkedhetek. Ezt egy kicsit amolyan 22-es csapdájának tartom – bár lehet, hogy nem pont erre használják ezt a kifejezést –, mert a 2 említett dolgot én – legalábbis jelenlegi helyzetemben – mondhatni egymás előfeltételének tartom. Én most annak örülnék inkább és elsősorban, hogy ha a nem csupán plátói szerelem végre rám találna. Akkor tudnék például igazán nagy önbizalommal karriert indítani, na persze nem elsősorban ezért vágyom arra, hogy a szerelem rám találjon. Viszont ahhoz, hogy igazán nagy önbizalmam legyen társkeresés terén, s a szebbik nem képviselői közül szinte bárki férfiként tudjon tekinteni rám, ahhoz többek közt az kell, hogy végre egy igazi karriert legalább el tudjak indítani. Szóval bonyolult helyzet ez.

Hősünk, Jack Malik lényegében pont a film felénél került nagyon hasonló élethelyzetbe, legalábbis szintén a karrier és kiugrási lehetőség, illetve a szerelem közül kellett választania; s neki legalább tényleg volt választási lehetősége, velem ellentétben... Talán nem számítana SPOILER-nek, ha leírnám, hogy mit választott, mert kézenfekvő. S nehéz megítélni, hogy jól döntött-e, mert mindkét opció mellett szólnak érvek. S valószínűleg én is elgondolkoztam volna ebben a szituációban. Viszont én nagy valószínűséggel másképp döntöttem volna. Ám, ha Jack dönt másképp, akkor meg is állt volna a film, s nem tudott volna igazán beindulni; s tulajdonképpen ha nehezen is, de beindult, szóval fölösleges ezen filozofálni. Volt olyan periódusa a filmnek, amikor nagyjából azt hozta, amit vártam tőle. S hozott némi sejtelmességet is 2 furcsa egyéniség személyében, akiket illetően nem tudhattuk, hogy mire számíthatunk tőlük, mi lesz a szerepük, bár nagyjából sejthető volt. S nekik köszönhetően mégis hozott egy számomra legalábbis váratlan fordulatot a film, ami kellemes meglepetés volt. Viszont a filmet és a történetét illetően eszembe jutott egy vicc... Amikor Magdi nénitől kérdezik, hogy miért varr olyan gyorsan, s ő azt adta válaszul, hogy azért igyekszik, hogy elkészüljön, mielőtt elfogy a cérna... Olyan érzésem volt, mintha a film készítése közben idő előtt elfogyott volna a büdzsé. Valahogy úgy éreztem, mintha nem varrták volna el eléggé a szálakat. A film folyamán – s főleg a vége felé közeledve – akadtak félbehagyott és magyarázatra szoruló jelenetek, megválaszolandó kérdések. Egy kicsit olyan volt maga a film, mint az a mesebeli lány, aki például hozott is ajándékot, meg nem is. Például szerintem kérdésként merülhet fel az is, hogy ebben a filmbeli, mondhatni alternatív világban létezik-e a Beatles, vagy sem. Hisz nagyjából senki nem tudott a létezéséről. Majd jóformán a semmiből és a "semmi közepén" előbukkant egy Beatles-tag.

Persze az is jogos kérdés, hogy be lehetett-e volna másképp, jobban fejezni ezt a filmet. Lehet – sőt szinte biztos –, hogy én se tudtam volna jobban befejezni. Én csak azt tudom, hogy ugyanolyan különös érzésem volt, mint sok évvel ezelőtt a Kettős kockázat című film nézése közben, a vége felé közeledve. Szívesen néztem volna tovább. Ez azért érdekes, mert mielőtt beültem a Yesterday-re, a film 114 perces játékidejét elvileg kicsit sokallottam. Viszont annak idején a Kettős kockázattal úgy voltam, hogy kaptunk egy épkézláb történetet tulajdonképpen megfelelő és sejthető lezárással. Csak igazából nekem ez a film a hasonló jellegű Tommy Lee Jones-filmekhez képest valahogy túl lassú és lagymatag volt; s ha már ilyen "gyorsan" eljutottunk a végkifejlethez, kicsit én is meglepődök azon, hogy ezt írom, de én szívesen láttam volna még a film végén némi plusz és talán meglepő románcot.

S pontosan ezt éreztem a Yesterday kapcsán is. Kaptunk egy romantikus, "egyszerű" történetet, ami tulajdonképpen kapott egyfajta bájos lezárást. Viszont szerintem akár még legalább 3 szálon lehetett volna folytatni. Például, ahogy említettem, kicsit túl sovány volt Kate McKinnon szerepe Mandi, a menedzser bőrében; s szerintem pont akkor tudott volna még kibontakozni egy kis plusz őrültséggel, amikor véget ért a film. Másrészt végülis tulajdonképpen úgy fejeződött be, hogy most akkor létezik is a Beatles, meg nem is. S igen, némiképp meglepő ezt leírni, de én szívesen néztem volna még tovább Ellie és Jack románcát.

Ha már itt tartunk, a film tartogatott számomra néhány különös párhuzamot. Egyik reggel épp a Csillag születik című filmről írtam véleményt itt a honlapon, melynek a női fő karaktere Ally, csak ott ő a pártfogolt. Majd úgy alakult, hogy ugyanaznap délután beültem a Yesterday-re, s "kaptam" "még egy" Ellie-t, csak itt ő épp a pártfogó. Szóval "kaptam" két nagyon hasonló nevű – szerintem szimplán eltérő írásmóddal –karaktert, ráadásul egy-egy zenés filmben. Meglepően sűrűn hangzott el ez a név, szerintem akkor szokott ilyen sűrűn elhangozni, ha épp a Dallas megy a tévében.

Tulajdonképpen épp a Yesterday megnézése előtt tudatosult bennem, hogy a film női főszereplője, mert addig leginkább Kate McKinnonnal voltam elfoglalva, kicsit hiányolom is a film plakátjáról. Ez volt a második film, amit szereplésével láttam... S az első a Mamma Mia - Sose hagyjuk abba volt, amelynek középpontjában szintén egy együttes, illetve egészen pontosan az együttes számai voltak. Egy kicsit baljóslatú is volt számomra, amikor szembesültem nevével, mert a Mamma Mia 2 kissé felemás hangulatú film volt. Eleve szomorúan, mondhatni "lentről" indították; igaz, többek közt pont energikussága emelt rajta. Ami kicsit meglepő, hogy itt némiképp más karaktert hozott, kis túlzással alig ismertem rá. Az energikussága itt is valamilyen mértékben jelen volt – például itt is táncolt –, de kicsit talán a romantikusabb, naivabb, bájosabb oldala került előtérbe. Ezek a tulajdonságai is jelen voltak a Mamma Mia 2-ben, csak szerintem szintén kicsit más mértékben.

S a harmadik párhuzam a Gettómilliomos című filmmel van, s most nem csak, vagy nem elsősorban a 2 film közös rendezőjére, Danny Boyle-ra célzok. Hanem a film fő karakterének, Jack Maliknak a neve is ismerősen csengett. Eleinte nem jöttem rá, hogy honnan, valószínűleg azért, mert a Gettómilliomos című filmet talán még sose láttam elejétől végéig. Aztán viszonylag hamar beugrott... Hogy a Gettómilliomos fő karaktere volt szintén Malik. Később utánaolvastam, hogy Jamal Malik. Mert amúgy valamiért meg voltam győződve róla, hogy ott is Jack Malik volt. Alig pár betű eltérés van a 2 név között. Valószínűleg nincs akkora jelentősége, mint amit tulajdonítok, vagy tulajdonítottam neki, de engem valamiért zavart ez a hasonlóság; talán azért, mert, ha már van egy közös pontja a 2 filmnek, akkor ez elvileg tekinthető a kreativitás hiányának. Viszont talán mondhatjuk, hogy azonos származású a 2 fő karakter, és ez a név gyakorinak számít, nem tudom.

Még egy dolgot szóvá kell tennem. A filmben nemcsak a Beatles tűnt el, hanem még egynéhány dolog. Például a cigarettát sem találták fel. Ez egy teljesen másik téma, de ha már így előkerült... Ha például haverok dohányoznak körülöttem, ezt – mármint a dohányzást – nem szoktam szóvá tenni mint zavaró tényezőt, mert nyilván a társaságuk a fontosabb. Viszont én jól meg tudnék lenni egy cigaretta nélküli világban, nekem tetszene.

A filmnek köszönhetően tulajdonképpen megtudhattuk, hogy milyen lenne a világ Beatles, és a munkásságuk nélkül... Nehezen elképzelhető.