„Feloszlott a Dream Team, de van helyette Rém Team.”

Ha összemixeljük a sportfilmek dramaturgiáját a Looney Tunes rajzfilmekre jellemző humorral, akkor megkapjuk a Space Jamet, avagy magyar keresztségben a Zűr az űrbent (gyorsan hozzáteszem: ez a magyar alcím NEM rossz! Tényleg!)

Mielőtt azonban bármi érdemlegest is írnék a filmmel kapcsolatban, muszáj néhány személyes gondolatot (is) megosztanom: úgy vélem, mindenki tud legalább egy (vagy akár több) olyan filmet említeni az életéből, amelyekért gyerekként rajongott, meghatározóvá vált a számára, s ahogy telt az idő, a szóban forgó alkotás iránti rajongása mit sem változott. Számomra a Space Jam – Zűr az űrben egyike volt ezeknek a daraboknak. Hiába telt el a bemutatója óta több mint két évtized, s persze közel sem tökéletes alkotásról van szó (akkoriban sem volt az), én minden egyes hibáját meg tudom bocsátani, és csak hagyom, hogy visszarepítsen abba az időbe, amikor kissrácként rongyosra koptattam a VHS-t, hogy átélhessem azt a bizonyos kosármeccset. Nem mellesleg a szocializációmra is hatást gyakorolt: ez a film, valamint a ’90-es évek második felének NBA mérkőzései voltak azok, amelyek anno a kosárlabdázás felé tereltek, amelyet versenyszerűen űztem még gimnazista koromban. Bár már nem veszek részt játékosként kosárlabda mérkőzéseken, de hobbi szinten megmaradt a játék iránti szenvedély. Na, ennyit a személyes jellegről, jöjjön a filmről is valami érdemleges!

„Feloszlott a Dream Team, de van helyette Rém Team.”

Tulajdonképpen az egész egy jópofa geg, miszerint „A levegő urának” egy intergalaktikus, rajzfilmfigurákkal telepakolt kosármeccs kellett ahhoz, hogy visszatérjen egykori sikereinek helyszínére, vagyis a Chicago Bulls-ba (s nyerjen újabb bajnoki címeket, szám szerint hármat). De már ez is mutatja, hogy ezt a filmet egyáltalán nem kell komolyan venni. Ettől függetlenül a Joe Pytka vezette gárda amennyire lehetett, igyekezett hű maradni Jordan biográfiájához: az első hat percben kapunk egy látványos felvezetést Michael gyerekkorától kezdve az egyetemi éveken át egészen az NBA-beli áttöréséig, mígnem eljutunk 1993 őszéig, amikor is a sportoló bejelenti (átmeneti) visszavonulását a kosárlabdázástól, hogy baseball karrierbe kezdjen.

Ennél a pontnál kapcsolódik be a narratíva másik összetevője, s innentől veszi kezdetét az igazi fantasy: valahol az űrben, Durungdombon pang az üzlet: hiába a csúcsszuper vidámpark, a marslakók már nincsenek oda ezekért a játékokért. Kell valami új, valami dögös, valami… flúgos! Így jut Durungdomb nagy hatalmú (és nagyra nőtt) Varangy ura arra az elhatározásra, hogy rabszolgasorba állítja a Looney Tunes figurákat, s el is küldi a Földre apró termetű csatlósait. Persze Tapsi Hapsiéket nem esnek kétségbe: osztanak-szoroznak, s kialkudnak egy kosárlabda mérkőzést köztük és az űrlények között. Azzal persze a „rajzfilmsztárok” nem számolnak, hogy a földönkívüliek játszi könnyedséggel megkaparintják az NBA-sztárok tehetségét, így az apró pondrókból óriási „Mamlasztárok” lesznek. Tapsiék számára elkél a segítség, amit Michael Jordanben találnak meg. Az egykori kosaras ugyan kezdetben nem akar játszani, csakhogy a nagyra nőtt vetélytársak megsértik az önérzetét, így hamar megváltoztatja véleményét: segít a Looney Tunes csapatának és vállalja a játékot. Kezdődjék hát a mindent eldöntő mérkőzés, melynek persze már nemcsak a rajzfilm figurák sorsa a tétje, hanem Jordan karrierje is!

Újfent szeretném hangsúlyozni: ez a film abszolút nem tökéletes, de még a jótól is igen távol áll. Valóban nincs benne semmi meglepő, olyan szépen zongorázik végig a sportfilmes dramaturgián, ahogyan az egy hollywoodi iparosmunkától elvárható (alaphelyzet, konfliktus, felkészülés az összecsapásra, késhegyig menő küzdelem ÉS a döntő pillanat). Mégis, és ezt a gyerekkori nosztalgia számlájára írom: erre a filmre nem tudok haragudni. Valljuk be őszintén, egyszerre elborult, de ugyanakkor rendkívül vicces alapötletből indult ki az egész: vegyük a világ legismertebb kosarasát, adjuk hozzá a nem kevésbé híres Looney Tunes karaktereket, keverjük össze, aztán hadd’ szóljon! Persze ennek is megvolt a maga előzménye (egész pontosan egy ’90-es évek eleji Nike reklám), de az egész estés játékfilm remekül tudott profitálni a két fő összetevő népszerűségéből (ha csak a mozis bevételeit nézzük, az cirka 250 millió dollárt jelent, mely a gyártási költségnek több mint háromszorosa). És túl azon, hogy a hangsúly az ominózus kosármérkőzésen van, előtte, közben és utána is ott a számos rendkívül vicces jelenet (gondoljunk csak a tehetség fosztott kosarasok ügyetlenkedésére, vagy Tapsi és Dodó „gatyakereső” akciójára) és a számos popkulturális utalással teletűzdelt snitt (a leghíresebb kétségkívül a Ponyvaregény megidézése, de személyes kedvencem Tapsi Hapsi beszólása: „ennek kb. annyi értelme lenne, mint Miklósnak nevezni egy egeret”).

Ami még érdekes, hogy Michael Jordan ugye kosaras, és itt önmagát kellett játszania, s persze botorság lenne egy Oscar-díjas alakítást várni, de el kell ismerni, hogy alakításában megvan az a természetesség, amelyet ez a fajta szerep megkíván. Azon pedig, hogy a mesefigurák olyanok, amilyenek (lásd: burleszkszerű humor), nem kell csodálkozni (a meccs közben is elhangzik: egy rajzfilmben mindent lehet, és ez valóban igaz, még a hús-vér szereplőkre is). Azt egyébként csak halkan teszem hozzá, hogy akkoriban még a számítógépes animáció nem olyan volt, mint mostanában, viszont a filmbéli kézzel rajzolt technika még a mai napig jól néz ki. Emellett azt mindenképp hozzá kell tenni, hogy a mellékkarakterek is hozzák azt, amit a történet megkövetel: az akkori NBA-sztárok, Varangy Úr mint a rajzfilmes antagonista prototípusa, no és Bill Murray, aki szintúgy önmagát adja (miért is ne tenné, ha az egyik producer, nevezetesen Ivan Reitman valóban a haverja). Ha nagyon kukacoskodni akarok, akkor talán a Wayne Knight által alakított Stan Podolak karakterét említeném, aki túlzottan idegesítő (s érezhetően töltelék szereplő) lett.

A Space Jam mindig is ott marad a kedvenc gyerekkori filmélményeim között, tűnjön bármennyire is bugyutának az összkép. És ki tudja, talán Michael Jordan is szívesebben emlékezne vissza az 1993–1995 közti időszakra úgy, hogy baseball helyett egy intergalaktikus kosármeccset vívott űrlények ellen Tapsi Hapsival, Dodó kacsával, Cucu malaccal, Csőrikével és a többi Looney Tunes karakterrel egy csapatban.

animáció | családi | fantasy | kaland | sci-fi | sportfilm | vígjáték

Egy távoli bolygón Swackhammer (Danny DeVito) ördögi tervet eszel ki. Mivel vidámparkjából hiányoznak a vendégcsalogató látványosságok, elrabolja Tapsi Hapsit (Billy West) és... több»