A Brooklyn rendezőjének új filmjét nemes egyszerűséggel kardélre hányták a nemzetközi kritikák, pedig a Pulitzer-díjas regény alapján készült Az aranypinty egy kifejezetten élvezetes, izgalmas kérdéseket boncolgató, komótos tempója ellenére is hatásos dráma a sorsszerű találkozásokról: hogyan és miért botlunk bele életünk bizonyos pontjain rég nem látott ismerősökbe, mi lehet a szerepe a gyerekkori barátok és szerelmek újbóli felbukkanásának? Az évtizedeken átívelő, szövevényes történet egy rejtélyes múzeumi robbantásból és egy festménylopásból bomlik ki.
Dona Tartt nagyszabású regényének két és fél órás filmadaptációja egyébiránt nem egy nézőmágnes darab. Bár szerepel benne Nicole Kidman, Sarah Paulson és a mindig cool Ansel Elgort, a veretes játékidő, az előzetesek formájában nehezen átadható hangulat, az akadémikus formanyelv és a széttartó narratíva könnyen elriaszthatják a gyanútlan befogadót, még akkor is, ha esetleg nem hallgatna az egyöntetűen fanyalgó kritikákra.
Az aranypinty izgalmas szerkesztésű film, melynek egymástól jól elkülönülő epizódjai elsősorban két idősíkon futnak párhuzamosan. Az összekötő kapocs Theodore Decker (Oakes Fegley és Ansel Elgort), aki tízévesforma fiúként elveszti édesanyját egy bombatámadásban, miközben a New York-i Metropolitan Múzeumban épp Carel Fabritius Aranypinty című képét nézegetik. A robbanás után egy haldokló idős úr utolsó kívánságaként egy régiségkereskedésbe küldi a fiút egy gyűrűvel, melynek tulajdonosa, Hobie (Jeffrey Wright) válik egyfajta pótapjává később, miközben egyébként a dúsgazdag Barbour-család is befogadja. Hamarosan azonban előkerül az elveszettnek hitt alkoholista apa, Larry (Luke Wilson), Theo élete így új irányt vesz, ám – és ez már a jelenben játszódó szálból derül ki – az anyja elvesztését követően megismert emberek újra és újra belépnek az életébe, ahogy a szintén fiatalon megtapasztalt gyógyszer-, alkohol- és drogfüggőség is utoléri a fiatal felnőttként menő régiségkereskedővé avanzsált, traumatikus sorsú fiút.
John Crowley rendező jó ütemben váltogat a múlt és a jelen között, érezhető magabiztossággal tájékozódik a szövevényes történetben, pontosan akkor vált át egyik idősíkból a másikba, amikor valamilyen, az egyik figura szempontjából fontos, a jövőre kiható esemény történik, vagy épp fordítva, meg kell magyarázni egy adott történés előzményeit. Az aranypinty így a rengeteg szereplő és számtalan mellékszál ellenére sem válik zavarossá, sem pedig túlzottan okoskodóvá. Egyszerűen érdekesek a karakterek, végig érezni rajtuk az eltelt idő súlyát, valamint a mellékszereplők reakcióin és viselkedésén is mindig jókat lehet agyalni. A színészeken egyébként is sok múlott, ám gyakorlatilag mindenki fantasztikusan teljesítette a rábízott feladatot, élen a főszereplő gyermek- és felnőttverzióit játszó Oakes Fegley-vel és Ansel Elgorttal.
Fegley nem először bizonyít (Todd Haynes Wonderstruckjában is remek volt például), a fiatal Theodore szerepében viszont szintet lépett: végig hihető, hogy az Elgort által játszott idősebb Theót látjuk 10 évvel fiatalabb kiadásban, ami a remek castingon túl annak is köszönhető, hogy Fegley ügyesen idomul tapasztaltabb kollégája gesztusaihoz, mintha közösen is dolgoztak volna a karakteren. Elgort – szokásához híven – jól hozza a traumatikus hőst, ugyan talán kicsit jobban kihangsúlyozhatta volna Theo egyre súlyosabbá váló gyógyszerfüggőségét, ehelyett inkább a rezzenéstelen arcú, ám a felszín alatt törékeny, sérült fiút hozza magabiztosan, amely szintén jól áll a karakternek, ráadásul jól rímel Fegley stílusával. Nicole Kidman lényegében két mozdulattal festi le Mrs. Barbourt; titokzatos úrinőként végig kiszámíthatatlan, ám végül mégis Theo egyik fő támasza marad a történet előrehaladtával. Luke Wilson és Sarah Paulson pedig igazi white trash, alkesz, kültelki suttyó párként brillírozik, igaz, főleg Paulson karakterének nincs kifejezett mélysége, Wilson jól hozza a bipoláris, érzelmi zsarolásra hajlamos alkoholistát.
Kiemelendő még Roger Deakins operatőri teljesítménye, aki ugyan sokkal visszafogottabb, mint korábbi munkái esetében (Szárnyas fejvadász 2049, Sicario, Fogságban, Nem vénnek való vidék), mégis remekül asszisztál az idősíkok váltakozásához; a kopottas színvilágú, akadémikus formanyelv, a letisztult plánozás és a javarészt statikus snittek kifejezetten jól állnak ennek a szerteágazó történetnek.
Az aranypinty azonban kétségkívül nem egy átütő erejű remekmű, inkább nevezhető tisztes iparosmunkának, azonban rossz filmnek semmiképp sem. Crowley képes összefogni a szálakat, a színészek fantasztikusak, a két és fél órás játékidő pedig hamar eltelik. Ráadásul a kozmikus véletlenek és a sorsszerűség szerepén történő agyaláson túl az alkotók még azt az értelmezési lehetőséget is megadják, hogy mindaz, amit látunk, pusztán a főszereplő kábítószermámorban fogant víziója, így időről időre azt a kérdést is feltehetjük: vajon tényleg minden így történt-e meg Theóval, vagy a tinédzserkorban kezdődő tudatmódosítás végzetesen rányomta a bélyegét a valóságérzékelésére is? Akárhogy is, Az aranypinty egy tisztességesen összerakott, gondolatébresztő darab, mely ugyan kétségkívül nem egy maradandó munka, azonban a jelenlegi stúdiófilmes kínálatból így is jócskán kiemelkedik.
70 Az aranypinty (2019)
Pokolgép dönti romba New York híres múzeumát, a látogatók nagy része életét veszti. Egy helyi kiskamasznak sikerül életben maradni az omladék alatt, anyja azonban az áldozatok... több»
Szereplők: Nicole Kidman, Finn Wolfhard, Ansel Elgort, Sarah Paulson, Jeffrey Wright
