Egy Rock and Roll detektív az örökkévalóságnak

2019.10.02 18:55 ArpiHajdu és Réci Olvasottság: 852x

1

„Zuzuval társalogni olyan volt, mint sajtreszelővel rejszolni. Enyhén szórakoztató, de leginkább fájdalmas.”

A Ford Fairlane kalandjaihoz – mint oly’ sok hasonszőrű társához – kétféleképpen lehet viszonyulni: vannak, akik imádják, s megszámlálhatatlan alkalommal képesek újranézni, emellett kívülről fújják az azóta legendássá vált dumáit, és vannak, akiknek kimondottan herótjuk van a címszereplőtől, annak szövegétől, a gesztusaitól meg úgy en bloc a filmtől.

Valahol persze mindkét tábort meg lehet érteni, mert ugyan annak idején rendesen szétszedték a kritikusok, és „megjutalmazták” szám szerint három Arany Málna-díjjal (valamint további három jelöléssel), s valóban nem több annál, ami, mégis a kultstátusza megkérdőjelezhetetlen, pláné olyan országokban, mint Magyarország, ahol a szinkron az egész élvezeti értéken dob egyet (netalántán kettőt is). Ugyanis nagyon ritkán találkozom olyan filmekkel, amelyeknél kimondottan tiltják, hogy eredeti nyelven tekintsem meg, s ennek az utasításnak az alapját én is alátámasztom: a Ford Fairlane kalandjai ugyanis feleannyira sem lenne olyan szórakoztató, ha nem Nagy Feró szinkronizálásával élvezhetnénk végig a főszereplő viszontagságait bő 100 percben.

Gyorsan hozzá kell azért tenni, hogy a legtöbb élcelődés a film kapcsán a történettel és történetvezetéssel kapcsolatban merül fel, pontosabban azok elég gyatra kivitelezésével, s ezt még valamennyire meg is lehet érteni. Ugyanis a főszereplő nem egy „mezei” nyomozó, hanem ő „Mr. Rock and Roll detektív”, éppen ezért nem akármilyen megbízásokat vállal, hanem csak és kizárólag menő zenekarok, pop-és rocksztárok ügyeiben nyomoz, bejárása van a legkirályabb klubokba, a legcsinosabb nők társaságában tölti az éjszakát, egyszóval a csávó maga a kúlság. Egyetlen apró bökkenő van a munkájával kapcsolatban, hogy a kuncsaftjai (legyenek azok kis-vagy nagymenők) változatos módon rendezik egy-egy megoldott ügy után a számlát, mint például a dedikált dobverők, vagy egy nagyon cuki koala, így nem csoda, hogy a legmenőbb detektív pénzszűkébe került, szüksége van egy komoly ügyre, s ezzel együtt a zsozsóra is. A megoldás egy gyerekkori barát (Johnny Crunch) képében érkezik, aki megbízza Fordot, hogy keressen meg neki egy bizonyos Zuzu Petals-t, s mint később kiderül, nemcsak Crunch akarja megtalálni Zuzut.

E nyomozás közepette még egy kissrác is megkéri főszereplőnket, hogy találja meg az apját. Úgyhogy egyszerre több nyomozás is fut párhuzamosan, s még egy szót sem ejtettünk arról, hogy az egésznek a kiindulópontját egy metálénekes halála fogja jelenteni, amely azért fontos, mert a szóban forgó frontember kiadója, bizonyos Julian Grendel keresi meg detektívünket, hogy segítsen neki egy ügy megoldásában. A történet további részletezésétől eltekintek, két okból is. Az egyik, hogy a sztori már-már az értelmetlenség határát súrolja, ember legyen a talpán, aki a végén érteni fogja, hogy az egyes indítékok mögött milyen (érdemi) logika rejtőzik. A másik ok viszont az, hogy a fontosabb karakterek és a dialógusok vannak olyan jók, hogy ellensúlyozni tudják a történetvezetés (nem kicsit) szedett-vedett jellegét.

Az első és legfontosabb Andrew Dice Clay, aki valósággal lubickol a szerepében: Fairlane esetében ugyanis egyszerre láthatjuk visszaköszönni a film noirból ismert morózus detektív karakterét, s azt az „álmenőt”, aki olyan laza, hogy majd’ szétesik: a ruhatára, a mozdulatai, a frizurája, a „wáózásai, a minden ötödik percben rágyújtok egy cigire (szigorúan Zippo öngyújtóval), a mentalitása, a dumája és a válogatott káromkodásai mind-mind fontos összetevői annak, hogy ez a karakter olyan, amilyen (azért érdemes újra hangsúlyozni, hogy a szövegekkel, pláne a trágár részekkel a magyar változat tényleg gyönyörködtet).

Mellette – ugyan csak mellékszerepekben – néhány igazi nagyágyú is kapott pár emlékezetes jelenetet. A példa kedvéért megemlíthető mindenki Al Bundy-ja, vagyis Ed O’Neill mint rendőrfőnök, aki egy régi sérelem miatt nem szívleli Fordot (és ekkor hangzik el az örök klasszikus: búti tájm, buti tájm), vagy a Freddy Kruegerként ismert Robert Englund, aki a beszédes nevű Vigyori karaktert játssza, s tör borsot hősünk orra alá. A nők közül Lauren Holly emelhető ki, aki Ford dögös titkárnőjét alakítja, valamint a Zuzut játszó Maddie Cormant, aki az ilyen sztori kötelező elemeként jelen levő butuska szőkeség szerepében „tündököl”. És ha már egy Elvis-imitátort láthatunk a főszerepben, akkor nem maradhat ki Priscilla Presley sem, akit szintúgy jellegzetes karakterben láthatunk (nevezetesen a sötét múltját leplezni akaró, egyben rejtélyes megbízó).

Akárcsak a történet, úgy a fontosabb karakterek is a ’80-as évek közkedvelt zsarufilmjei paródiájának is felfoghatók, a főhős esetében mindenképp (az előbb említett jellegzetességek nem véletlenül jelennek meg eltúlzott kivitelezésben). És bár tény, hogy a narratívája helyenként nagyon döcögősen halad, mondhatni, nehezen tudja kitölteni az űrt egy-egy vagány duma és/vagy jobban sikerült jelenet között, de badarság lenne azzal megbélyegezni, hogy rossz film lenne. Persze sosem fogják filmművészeti remekműként számontartani, de nem is kell: a címszereplő prosztósága, vagánysága és persze az utánozhatatlan magyar szinkron rengeteget javít az összképen, vagyis nem érdemtelenül lett a VHS-korszakban sokak kedvence, s ezen az állapoton az idő sem tudott változtatni. Nosztalgia ide vagy oda, a magam részéről ezen a filmen még mindig jóízűen tudok nevetni. És hogy egyébként lassan harminc éves lesz? Nos, erre csak azt tudom mondani: „Eszem, f*szom megáll!”