:::CSELEKMÉNYLEÍRÁST TARTALMAZHAT:::
Bacsó Péter e filmje talán kevéssé lett ismert a "klasszikusai" árnyékában, s talán kissé didaktikus is, ennek ellenére olyan történetet tálal elénk, amely egyszerre nyomasztó, hátborzongató, gyomorforgató és bicskanyitogató. A "fordulat éveinek" világát, hangulatát ugyan sarkítva mutatja be, és sok kisebb-nagyobb mozzanatot gyúr össze egy egész nemzedék élményei alapján, mégis azt mondhatjuk, hogy a filmben ábrázolt rengeteg esemény – amelyek egy egész generáció kollektív élményeit sűrítik össze – akár egyetlen ember életében is lejátszódhatott volna. Noha sokat elemezték már a "felszabadulást" követő időszak és az egypárti diktatúra kiépítésének eseményeit (főként a politika, a gazdaság és a kultúra terén), talán annak a dokumentálása maradt el, hogy milyen mentális törést okozhatott egy, a magyar fejlődéstől teljesen idegen szemléletmód és politikai rendszer bevezetése, a polgárosodás göröngyös útjain botorkáló magyar társadalom korábbi értékeinek gyökeres kitépésére tett kísérlet. A Tegnapelőtt értelmezésem szerint részben ezt a hiányt is próbálja pótolni egy fiatal lány életének példáján, még ha olykor sután is.
A történet kezdetén az apácáknál nevelkedő Gönczy Dorottyát (Igó Éva) láthatjuk, aki hamar a népi kollégisták eszméinek híve lesz. Noha 1947-ben még nem mindenki számára lehetett világos, hogy az egypárti diktatúra kiépítése zajlik a színfalak mögött, valójában jól előkészített, szisztematikus hatalom-megragadás zajlott már 1945 óta – s én nem tartok azokkal, akik azt mondják, hogy 1945 és 1947 között még volt egy rövid demokratikus időszak, hiszen már ekkor is számtalan antidemokratikus esemény történt –, ami kapcsán felhasználták a fiatalokat is. Dorottya sorsa talán némileg hiteltelen fordulattal kanyarodik a szocializmus felé, mindenesetre a didaktikus szándéknak megfelelően azt a kiútkeresést jelképezi, amely a félig polgári, félig még szinte rendies szemléletben felnövő fiatalok egy részének sajátja lehetett, akik próbáltak kitörni az őket gyakran valóban gúzsba kötő világból. A film jól bemutatja, hogyan manipulálta a Kommunista Párt a sokszor jószándékú fiatalokat, s miközben a demokráciára hivatkozott, gyűlöletre és pusztításra ösztönözte őket.
A paraszti származású, feltehetően konzervatív világnézetben felserdült Dorottya is fokozatosan elveszti a tartását, hitét, becsületességét, s a történet legfőbb erénye éppen ennek a jellemtorzulásnak a részletekbe menő bemutatása. A fiatalok naiv lelkesedéssel tekintenek a jövőbe, éltetik a demokrácia köntösébe csomagolt antidemokratikus eszméket, miközben ők maguk sem sejtik, hogy csak bábuk a sakktáblán egy hatalmas játszmában. Dorottya együtt züllik el a többi fiatallal, mialatt egyre több rémisztő esemény történik: részt vesznek választási csalásokban, gyűlölködnek a "burzsujokra", de közben ők maguk is azoknak az életmódját irigylik, amit jól mutatnak a vendéglő államosításakor lezajló jelenetek (féktelen mulatozás, italozás, botránykeltés). A film ugyan csupán egyes részleteit ábrázolja a Párt manipulatív stratégiáinak, mégis meg tudja mutatni az emberben meglévő ösztönös irigységre és gyűlöletre való alapozást, a demokrácia fogalmával való visszaéléseket.
1949-ben egy még sötétebb korszakba lép a történet, amikor a fiatalok egyre jelentősebb befolyáshoz és pozíciókhoz jutnak, s közben zajlik a könyvek bezúzása – köztük olyan klasszikusoké, mint a Don Quijote –, a titói Jugoszlávia elleni kampány (s itt jól megmutatkozik az emberek dermedtsége és megdöbbenése, hiszen sokan értetlenkedve fogadják azt a megmagyarázhatatlan politikai fordulatot, amely során barátból ellenség lett, s amely során "imperialista kémek" lepleződnek le még a pártvezetésben is, lásd a filmben is nevesített Rajk-ügyet). A film itt rájátszik a néző utólagos történelmi tudására, aki egyre inkább összeszűkülő gyomorral fogadja a látottakat, hiszen tudja, hogy ezek a szerencsétlen fiatalok vágóhídra menő állatokként lépkednek az előre megrendezett végzetük felé. Dorottya ugyan még próbál józan ésszel gondolkodni, kritizálja a propagandisztikus szólamokat, de aztán a végén őt is rákényszerítik, hogy valljon a férje, Tokody Ferenc (Dörner György) ellen, akit szintén a népi kollégiumi mozgalomban ismert meg, s aki nemrég még maga harsogta a Jugoszlávia és az állítólagos kémek elleni propagandaszövegeket. (Egyébként a pártkáderek mentalitását is jól mutatja az a tény, hogy Ferenc egy "burzsuj" villáját kapta meg a Rózsadombon, vagyis a Párt is az emberek legaljasabb ösztöneire alapozva próbálta megerősíteni a saját társadalmi bázisát, ami alapján akár párhuzamot is lehet vonni az 1944-es zsidóüldözések alatt történt lakásfoglalásokkal, fosztogatásokkal.) Ferenc váratlanul eltűnik, s Dorottya hiába próbál segítséget kérni az egyébként szintén egykori kollégista közös barátjuktól – aki egyébként a hatalom elvtelen kiszolgálójaként rá is vette őt a tanúvallomás aláírására –, kiderül, hogy alig néhány nap leforgása alatt őt is eltávolították a pozíciójából.
A film harmadik, legrövidebb szakasza 1951-be kalauzolja a nézőket. Dorottya egy csecsemővel a karján Sztálinvárosban köt ki, ahol az acélműben helyezkedik el, mert tanárként nem kapott állást. Feltehetően alkoholistává vált, ugyanis a kocsmának sem nevezhető ivóhelyiségben egymás után issza a féldeciket. Ezek a jelenetek jellemző módon éjszaka játszódnak, ami értelmezésem szerint arra is utalhat, hogy az ország egyik legsötétebb időszakában járunk. Dorottya itt összetalálkozik egy régi kollégista barátjával, Kulin Károllyal (Nemcsák Károly), akit korábban az ő segítségével rúgtak ki a kollégiumból, s aki sosem vallott Ferenc ellen. Ekkor hangzik el Karcsi szájából a történet kulcsmondata, aminek talán a film betiltásban is szerepe volt: az árulást lehet szeretni, de az árulót soha. (És ami külön groteszk hangsúlyt biztosít ennek a kijelentésnek, az az, hogy Karcsi a saját állítása szerint a klasszikusok olvasása közben talált rá erre a mondatra. Hogy a klasszikusok mit jelent, nem derül ki egyértelműen, de nem tartom kizártnak, hogy itt „a marxizmus-leninizmus klasszikusaira” utalnak. S ha ez így van, akkor ez nagyon súlyos vád a szocializmussal szemben, amelynek a története bővelkedik árulásokban, hazugságokban, nem mellesleg maga a Kádár-kormány is ily módon jutott hatalomra, s 1956-ra visszatekintve akár magát Kádár Jánost is árulónak tarthatjuk.) Dorottya teljes összeroppanásának ez az utolsó fázisa, megsemmisülve döbben rá arra, hogy az eszme és a cél szolgálata során milyen mélyre süllyedt. A tragikus befejezést némileg oldja az utolsó képkockákon átsejlő optimizmus, Dorottya gyerekét látjuk Karcsi ölében, ami azt sugallhatja, hogy az akkor születettekre felnőttként jobb jövő várhat.
A történet drámai módon, ugyanakkor mégis sokszor szinte dokumentarista jelleggel ábrázolja egy fiatal nő – s az ő sorsán keresztül egy egész nemzedék – tragédiáját. Noha a fiatalok cselekedetei az események előrehaladtával egyre inkább megkérdőjelezhetővé válnak, mégis mintha inkább áldozatokként tüntetné fel őket a rendező. Ebben lehet is némi igazság, hiszen a világháború borzalmait átélők nyugalomra, békére vágytak, valami újat szerettek volna teremteni, s sokan vakon belesétáltak különböző csapdákba, így a naivitásukat ki tudta használni „a párt”. A korszak nagy drámája az, hogy a gyakran őszinte tettvágytól buzgó fiatalok hogyan válhattak a terror és a gyűlölet eszközeivé, majd pedig hogyan sikerült feldolgozniuk olyan traumákat, mint a párton belüli leszámolások, a hirtelen politikai irányváltások (amelyek nem ritkán karriereket, sőt konkrét életeket törtek derékba), egyáltalán: megkérdőjeleződött-e bennük a párt cselekedeteinek jogszerűsége és racionalitása. S ami mintha a mai napig elsikkadt volna a múlttal való szembenézéskor: például az „osztályidegennek” minősített emberek lakását elfoglalók vajon különbek voltak-e a zsidók deportálásából hasznot húzó embereknél, a zsidók lakásába beköltözőknél?
Úgy vélem, a film nem ad teljes felmentést ezeknek a filmbeli fiataloknak, s mintha némi ellenszenvvel is figyelné azokat, akik a „burzsujok”, a „kulákok” kiiktatásából építenek egzisztenciát. S ha ezt vesszük, akkor Bacsó alkotása komoly bírálatot mond a szocialista rendszerről; nem csupán a Rákosi-korszakról, hanem a Kádár-rendszerről is, hiszen alapjaiban véve a puha diktatúra is csak diktatúra maradt, s az ideológia viszonylag keveset változott. Nem tartom elképzelhetetlennek, hogy Bacsó filmjét a korabeli hatalom megrendelésére készítették, hiszen a Kádár-rendszer folyamatos önlegitimációs kényszerrel küszködött már 1956 óta, s a 80-as évek elejétől egyre inkább érezhető válság idején még nagyobb szükség lehetett annak bizonygatására, hogy „már nem olyan időket élünk”, hogy „elhatárolódunk a Rákosiék idején történt eseményektől”, azonban tényleges változást csak a rendszer teljes megsemmisítésével lehetett volna elérni.
A Tegnapelőtt mintha kényszerű engedményt is tenne a rendszernek a – szerintem – optimista végkicsengéssel, ugyanakkor a rendszer legitimációja szempontjából kényes kérdéseket boncolgat. Nem állítható, hogy Bacsó alkotása tökéletes lenne, mert végig érezhető némi didaktikus hajlam, akadnak modoros megoldások, és sok esetben a színészi játék is igencsak lapos (kivételként megemlíteném Igó Évát, akinek a legnehezebb feladata volt az összes színész közül, és ő tudta is „hozni a kötelezőt’, míg a többiek által megformált figurák sajnos sokszor eléggé súlytalanokra és jellegtelenekre sikerültek), mégis élményt adó mozival gyarapodhat a néző, ha időt szán a megtekintésére. A film elkészülte óta sokat változott ugyan a világ, és sokkal többet tudunk az 1945 után esztendők eseményeiről, mint 1982-ben, de úgy vélem, a Tegnapelőtt minden hibája és hiányossága ellenére is az értékesebb munkák közé tartozik. Már csak azért is, mert ma is felkavaró és nyomasztó tud lenni, hatni tud a nézőkre, s valahol talán ez is a filmkészítés feladata, hogy egy-egy mű évtizedekkel a leforgatása után is érzelmeket tudjon kiváltani. Nálam ezt el tudta érni, és remélem, hogy idővel mind többen fogják megismerni ezt a filmet is.
