Nem ragyog, de azért szépen csillog!

2019.11.29 10:25 ArpiHajdu és Réci Olvasottság: 485x

3

A Stephen King expresszvonat nem lassít! A kortárs horrorirodalom egyik legnevesebb alakjának írásai 2019-ben is szép számmal adaptálódnak, elég, ha a sorozatok választékát (Mr. Mercedes és a Castle Rock új évadai), valamint a streaming szolgáltatók kínálatát (a Netflix berkein belül bemutatott A magas fűben) vesszük alapul. Ezeken túlmenően pedig a mozis felhozatalra sem panaszkodhatunk: idén kaptunk már remake-et (Kedvencek temetője) és dedikált folytatást (Az – Második fejezet), a legfrissebb mű pedig nemcsak egy teljesen új filmadaptáció King már-már monumentális életművében, hanem az egyik leghíresebb írása, s annak mozgóképes változatából megismert történetének továbbvitele is. Ez az Álom doktor.

Úgy gondolom, hogy a Ragyogás című alkotás nem szorul különösebb bemutatásra, főleg a horrorrajongók körében. Mind az 1977-ben publikált könyv, mind az 1980-ban bemutatott Stanley Kubrick-féle filmváltozat igen nagy népszerűségnek örvend, igaz, más-más okból kifolyólag. S nemcsak ezek az alkotások, hanem az őket övező „író kontra adaptáció” civakodás is igencsak híressé vált köszönhetően annak, hogy a legenda szerint King az 1980-as filmet úgy jellemezte, hogy egy gyönyörű Cadillac, csak motor nélkül, s ezen véleményén azóta sem szándékozott változtatni.

Persze valahol érthető a „Horrorkirály” rosszallása, ha a hőn szeretett művétől jelentősen eltávolodik egy rendező (még, ha a perfekcionizmusáról híres Kubrickról is van szó), ugyanakkor King igazságérzetét is bőven érheti kritika: hiába készült el 1997-ben a Ragyogás háromrészes minisorozatos adaptációja, amely regény hű ugyan (elvégre ő írta a forgatókönyvet is), de minőségben messze elmarad az 1980-as horrorfilmhez képest (csak egy apró megjegyzés: a legrosszabb King-adaptációkat tartalmazó top 10-es listákon nagy arányban kapnak helyet a miniszériák, köztük ez az alkotás is). 1997 óta pedig már huszonkét év telt el, s úgy tűnik, hogy a nézőközönség abban a kérdésben, hogy melyik a „jobb Ragyogás-adaptáció”, inkább Kubricknak ad igazat. Mindez pedig abból a szempontból érdekes, hogy így, több mint két étvized távlatából az Álom doktor azt a benyomást keltené, hogy egyszerre akar felnőni egy írói és egy filmrendezői nagysághoz. Hogy ez okos döntés volt-e vagy sem, azt természetesen az idő és a fogadtatása eldönti, de az már most észrevehető, hogy ez az alkotás a jobban sikerült King-adaptációk táborát gyarapítja.

Jelen történet középpontjában az a Danny Torrance áll, aki sok évvel ezelőtt saját bőrén tapasztalhatta meg apja megőrülését és ámokfutását. A fiú azóta már felnőtt, de múltjának démonai továbbra is kísértik, folyamatosan rémálmok gyötrik, s a problémái megoldására azt a módszert választja, mint a faterja: alkoholizmusba menekül. Egyfajta önterápiás céllal egy kisvárosba költözik, ahol a helyi öregek otthonában kap munkát, s a „ragyogás” nevezetű képességével segít a halál előtt álló időseknek. A történet előrehaladtával azonban kiderül, hogy egyrészt nemcsak Danny birtokolja ezt a különleges adottságot, másrészt pedig olyan entitások is léteznek, akik kifejezetten vadásznak azokra az emberekre, akikben ott van a „ragyogás” azon érdek mentén vezérelve, hogy saját életüket meghosszabbíthassák. A frissen kiszemelt áldozatuk pedig egy Abra nevű kislány, akiről hamar kiderül, hogy a benne rejlő képesség sokkal nagyobb erővel bír, mint azt bárki is gondolta volna. A lány és Danny útjai végül keresztezik egymást, hogy együtt nézzenek szembe a rájuk váró fenyegetéssel. Az egyetlen megoldást pedig a már jól ismer Overlook Hotel fogja jelenteni.

A direktori széket elfoglaló Mike Flanagan számára nem számít ismeretlen terepnek sem a horrorfilmes zsáner, sem a King-művek adaptálása, előbbire az Oculus, a Ouija film, valamint az A Hill-ház szelleme című tv-sorozat, utóbbira a Bilincsben említhető példaként. Mondhatni, tisztában van azzal, mikor kell egy feszült vagy egy rémisztő jelenetet beleimplikálni a kész filmbe, ráadásul úgy, hogy azok ne csak a sablonnak számító jump scare-ek formájában merüljenek ki. Az az érdekes az Álom doktorban, hogy a mai kor viszonylatában hosszú játékidővel rendelkezik (mintegy két és fél óra), s ennek megfelelően lassan halad a cselekmény, mégsem éreztük egy percét sem unalmasnak. Ez leginkább annak köszönhető, hogy hagy elég időt és teret a karakterépítésre és az atmoszféra megteremtésére. A főszerepben látható Ewan McGregor van annyira tehetséges, hogy hihetően adja át Danny Torrance érzelmi skáláját, képes megfogni az esendő, az aggódó és a határozott oldalát is a figurának. A film gyereksztárja, Kyliegh Curran fiatal kora ellenére is bizonyítja, hogy jó választás volt Abra szerepére, de akin igazán látszódott, hogy maximálisan élvezi a karakterét, az Rebecca Ferguson.

Az általa megtestesített Kalapos Rose egyszerre vonzó és taszító jelenség. Vagyis a karakter, ha kell, félelmetes, ha kell, tenyérbemászó, s bár a játékidő java része alatt földöntúli fenyegetésnek tűnik, mégis meg tud mutatkozni az emberi oldala is, mely részben a színésznő kvalitásait, részben a forgatókönyv minőségét dicséri. Mindemellett a fontosabb mellékszereplők is abszolút rendben voltak. Az atmoszférát illetően pedig Flanagan megpróbál változatos módon sötét tónust adni filmjének (a sztori első felében alkalmazott párhuzamos történetszálak ennek elegendő teret is biztosítanak), ám a nagy igyekezettű inkább csak esetleges végeredményt szül. Itt nem feltétlenül azzal van a probléma, hogy az Álom doktor összességében nem lett zsigeri horrorélmény, sokkal inkább azzal, hogy egyes, ijesztőnek szánt jelenetei átcsapnak röhejesbe.

Mindezeken túl még külön érdemes beszélni arról a részről is, amely ténylegesen az Overlook Hotelben játszódik. Ennél a szakasznál kicsit azt lehet érezni, hogy Flanagan „kubricki nagyságokra” kíván törni: nemcsak az ikonikus zene, hanem konkrét snittek és beállítások idéződnek meg képkockáról képkockára, mi több, konkrét jelenetek térnek vissza a Ragyogásból (nemcsak a 237-es szobába, hanem a sövénylabirintusba is ellátogathatunk újfent), de a nosztalgiafaktor csak egy összetevő, szerencsére. A rendező ugyanis tisztában van azzal, hogy ez egy másik film, ebből kifolyólag érződik az új látásmód is. Az eszét vesztett Jack Torrance helyett pedig most Danny kezébe kerül a balta, ő pedig megvédeni akar valakit, s nemcsak Kalapos Rose-t akarja megfékezni, hanem a múltját is le akarja zárni, mely gyakorlatilag egyet jelent a hotellel. A befejezés,még ha nem is lesz olyan emlékezetes, mint a nagy előd, de elég látványosra sikeredett, s képes volt egy kerek lezárást adni. Apró kár, hogy mindenféle misztikumot száműzött, s bizony a nosztalgiafaktor egy picivel több a kelleténél.

Összességében nézve az Álom doktorra azt mondhatjuk, hogy egy kimondottan korrekt folytatás lett, s még ha a retró hangulatot túlzásba is viszi, de ezzel egyidejűleg képes arra is, hogy megmutassa egyedi vonásait, s ez mindenképp az előnyére válik. Ha nem is lesz akkora kultfilm, mint az 1980-ban bemutatott „első rész”, a hosszú játékideje ellenére is kellemes kikapcsolódást tud nyújtani.