Nem könnyű manapság nácinak lenni

2020.01.29 18:21 ArpiHajdu és Réci Olvasottság: 251x

8

„Te nem vagy náci, Jojo. Csak egy tízéves fiú, aki szeret vicces jelmezt ölteni, és tartozni akar valahová.”

Vannak témakörök, amelyek kényes mivoltuk miatt óriási feladatot adnak a filmeseknek abban a tekintetben, hogy mindaz, amit mozgóképre álmodnak, ne legyen kegyeletsértő, vagy túlzottan elbagatellizált. Ilyen például a nácizmus és a holokauszt is, s a dolgot csak nehezíti az, ha valaki egy ilyen tematikájú történetet a humor segítségével, eszközeivel próbál elmesélni.

Persze nem ördögtől való a gondolat az előbb említett témákat vígjátékként (is) megközelíteni, elég, ha olyan alkotásokra gondolunk, mint Chaplintől A diktátor, vagy Roberto Benigni 1997-es rendezése, Az élet szép. De ezek a filmek nemcsak azért váltak emlékezetessé és szívhez szólóvá, mert a nézésük közben néha jóízűen felnevetett a publikum, hanem azért is, mert a történet komolyabb hangvételét sosem tévesztették szem elől, vagyis képesek voltak arra az érzelmi hullámvasútra, hogy miközben láttuk a történetet, az egyik percben még kacagtunk, a következő percben pedig már az arcunkra fagyott a mosoly. Ez a filmes hagyomány köszön vissza Taika Waititi új filmjében, a Jojo Nyusziban, az új-zélandi rendező zsenijéről pedig ismételten megbizonyosodhatunk.

Németországban, a II. világháború idején járunk, a történet főhőse pedig a mindössze 10 éves Johannes „Jojo” Betzler, aki fiatal kora ellenére teljesen magába szívta a fasiszta ideológiát. Mindez olyan jól sikerült, hogy a legjobb barátja a saját képzeletének a szüleménye, aki történetesen maga Adolf Hitler. Fanatizmusából fakadóan Jojo csatlakozik a Jungvolkhoz, ahol harcászati kiképzésben és ideológiai edukációban is részesül, csakhogy egy szerencsétlen kimenetelű gyakorlat során a kisfiú megsérül, lábadozás céljából pedig hazaküldik. Az otthon töltött idő során viszont egy óriási titokra derít fény: édesanyja egy zsidó lányt, nevezetesen Elsát rejtegeti a házukban. A két fiatal nem várt találkozásának köszönhetően Jojo nácizmussal átitatott világképe, valamint a zsidókról alkotott véleménye szép lassan átalakul.

Bár a film alapjául szolgáló könyvhöz, vagyis Christine Leunens Caging Skies (magyarul: Cellába zárva) című regényéhez még nem volt szerencsém, azt sikerült megtudnom, hogy az alapmű meglehetősen komor hangvételű, s Waititi íróként és rendezőként is eléggé eltávolodott ettől, olyannyira, hogy a sötét tónusú sztoriból egy vígjátékot kerekített, s akárhogy is nézzük, ez a fajta változtatás meglehetősen bátor, s egyben rizikós húzás volt. De nem véletlenül neveztük fentebb a rendezőt úgy, ahogy, tudniillik a direktor összetéveszthetetlen stílusának hála egy valóban egyedi megközelítését láthatjuk egy igencsak nehezen elmesélhető témának, ráadásul úgy, hogy sem emléket, sem kegyeletet nem sért. Ezt pedig leginkább annak köszönheti, hogy nagyon ügyesen balanszíroz a humoros és a tragikus jelenetsorok között.

A tulajdonképpeni alapot az fogja jelenteni, hogy a filmben ábrázolt világot egy kisfiú nézőpontjából, valamint az ő képzelőerőjével ismerhetjük meg: így történhet meg, hogy a Hitlerjugendben látott események nyári táboros kalandozásoknak tűnnek, a zsidók mesebeli rémalakokra emlékeztetnek, akiknek szarvuk nő és kígyónyelvvel rendelkeznek (mi több, az emberek elméjébe is belelátnak), valamint az is, hogy a legjobban bálványozott sztár nem egy focista, vagy egy rockzenész, hanem a Führer maga, a fiúk szobájában pedig horogkereszt és SS-plakátok lógnak.

De mindemellett egy olyan srácnak, mint Jojó, a legfontosabb az, hogy tartozzon egy közösséghez, s lehetőleg tagja legyen a menők csapatának, és mivel környezetét a nemzetszocialista ideológia formálta, nem csoda, ha szóhasználatában és megjelenésében is erre akar leginkább hasonlítani. De mi van akkor, ha ráeszmél: mindaz, ami az ő hitét jelentette, egy torzított, hazug és megtévesztő világkép? Itt jön a képbe a Thomasin McKenzie által alakított Elsa, aki először a mumust fogja megtestesíteni Jojo számára, ám később ő lesz a fiú szemében a világ legszebb kislánya.

Abban biztos vagyok, hogy mind McKenzie-ről, mind a címszereplőt megformáló Roman Griffin Davisről sokat fogunk hallani a jövőben, tehetségük abszolút visszaköszön felnőtteket megszégyenítő alakításukban (utóbbinak ráadásul ez az első filmszerepe). Waititi azonban az „idősebb” mellékszereplőkből is pompás alakítást hoz ki, öröm nézni a Sam Rockwell, Alfie Allen, Rebel Wilson alkotta triumvirátus karikatúraszerű nácijait, vagy azt, ahogy Stephen Merchant egy Gestapo-csapattal az élen viccet csinál a „Heil Hitler!” köszönési formából.

Mégis, akit ki kell emelni, az Scarlett Johansson, ő ugyanis amellett, hogy imádnivalóan bolondozik Jojóval és Jojóért, annak az anyafigurának a tragédiáját testesíti meg, aki hagyja, hogy gyermeke megmaradjon a fasizmust éltető álomvilágában annak érdekében, hogy Jojo ebben az embertelen környezetben túlélhessen. Kényszerű döntés ez, s az ezzel járó dilemmákat remekül adja át a színésznő, s nem mellesleg a film legtragikusabb jelenete is őhozzá kapcsolódik. Így válik tulajdonképpen a legjobban érzékelhetővé a film fő hatásmechanizmusa: az egyik oldalon kíméletlenül gúnyt űz a náci rendszer kiszolgálóiból, a másik oldalon viszont végtelen empátiával viszonyul az elszenvedőihez.

És hogy mi a helyzet azzal a bizonyos képzeletbeli Hitler-alakkal, akit történetesen az író-rendező formál meg? Nos, helyenként egy barát, helyenként meg egy kibírhatatlan ripacs szerepében tetszeleg, aki viszont (nagyok okosan) egy percre sem lopja el a reflektorfényt a főszereplő elől, s végig az marad, ami: egy káprázat, amely bár fiktív karakter, de időnként kokettál az igazi Führer vehemenciájával.

Összegezve: Waititi egy végtelenül humanista filmet hozott össze a gyűlöletet legyőző szeretet meséjéről. Végkifejletét tekintve lehet, hogy egy kicsit idealistának fog hatni, de ezt leszámítva tényleg minden klappol benne: a jól felépített történet, a remek alakítások, a rafinált humor és az ötletes zenehasználat mind-mind garantálja, hogy nemcsak egy szórakoztató, hanem elgondolkodtató mozit nézhetünk röpke 108 perc alatt.