A Célpont a híd a futószalagon készült jugoszláv partizánfilmek sorát gyarapítja, sajnos feledhető eredménnyel. Számos (háborús) filmes klisét elszórtak itt az alkotók, de a legrosszabb a helyenként érzelgőssé váló hangnem volt.
Maga a történet nem túlságosan ötletes, a partizánok egy olyan híd felrobbantására készülődnek, amelyen keresztül a németek könnyen eljuthatnak Görögországból Jugoszláviába. A fő problémát azonban az jelenti, hogy ez a híd szinte elpusztíthatatlan, s csak a tervezője tudja, hol van a gyenge pont az építményen. A film főhőse összegyűjt tehát egy kis csapatot – ebben nem nehéz felismerni A piszkos tizenkettő hatását –, hogy megkeressék a mérnököt, aki azonban vonakodik együttműködni velük, hiszen sajnálja elpusztítani a saját mesterművét. Végül aztán csak ráveszik, hogy segítsen nekik, és elindulhatnak a gáthoz.
Gyakorlatilag ebben a néhány mondatban összefoglalható a több mint másfél óra cselekménye, a film jórészt a harci cselekmények bemutatására épül. A figurák nagy része sablonszereplő, de azért egy-két esetben látható, hogy az alkotók próbáltak valamiféle egyénítésre törekedni. Ami meglepőnek tűnhet, az az, hogy a didaktikus kommunista frázisok szinte teljesen hiányoznak a produkcióból, inkább mintha a nyugati háborús (kaland)filmek mintáját követné a történet, sok akcióval. Így azonban felszínesebb, súlytalanabb lett az egész, még ha a komor, nyomasztó hangulat végig uralkodik is a filmen.
Nem állítanám, hogy a Célpont a híd nézhetetlen mű, de azért az én szememben nem is igazán kiemelkedő.
