A Visszatérés Epipóba bátran odatehető az új aranykorát élő magyar dokumentumfilm-gyártás jobban sikerült darabjai közé. Oláh Judit személyes traumáinak feloldását tűzte ki célul, az eredmény pedig egy egyszerre személyes és általános érvényű alkotás, mely egy zaklatási ügyet jár körül az érintettek szemszögéből, miközben megmutatja, hogyan kezeltek egy ilyen esetet Magyarországon a szocializmus végnapjaiban, sőt, az elkövető belső világába és ezáltal a manipuláció hatásmechanizmusaiba is betekintést enged.
Mi rossz származhat abból, ha évente egy csapat értelmiségi családból származó, különböző életkorú, 6-17 év közötti gyerek az ingerszegény és uniformizált úttörőtáborok mellett egy progresszív, kreatív ötletekkel és szabad szellemiséggel megtámogatott nyári táborba is ellátogat? A később a közmédiában ifjúsági és kulturális tévéműsorok készítésével viszonylag nagy karriert befutó Sipos Pál által szervezett háromhetes nyári esemény kívülről nézve egy valóságos oázisnak tűnhetett a magyar szocializmus végnapjaiban.
Az évekig nagy sikerrel futó tábort Szendrőn szervezték meg, ám a lakók az ott töltött hetekben egy fiktív állam, Epipó polgáraiként éltek. Minden évben új kihívások és feladatok álltak az ország lakossága előtt: korábban ismeretlen (persze képzeletbeli) ellenségek, új szövetségesek, beavatási “szertartások” és sok-sok közösségi foglalkozás. Epipónak saját himnusza és zászlaja volt, Sipos Pál pedig köztiszteletben álló elöljáróságként működött, akiért rajongtak a résztvevők. Ám a tábor egyik évről a másikra váratlanul megszűnt, Sipos pedig otthagyta a tanári pályát is, Epipó polgárainak és persze a szülőknek pedig senki nem szólt az okokról.
Oláh Judit alkotása a jelenből indít: a rendező éveken át járt a táborba gyerekként, ám immár kétgyermekes anyaként azzal szembesül, hogy nehezen engedi el kislányát egy ilyen nyári rendezvényre. Elhatározza, hogy a film médiuma segítségével próbálja feldolgozni a saját élményeit, és igyekszik választ adni az évtizedek óta megválaszolatlan kérdésre: mi is történt Epipóban, és pontosan mi volt az oka a tábor megszűnésének?
A Visszatérés Epipóba fokozatosan vezeti rá nézőjét arra, hogy valami nem volt rendben a nyolcvanas évek végi szendrői gyerektáborok lebonyolításában. Oláh három szálon fűzi a filmet, az egyik a jelenben játszódó, re-enactment gyakorlatokkal tarkított pszichodrámás foglalkozás, melyen az egykori táborozók, így maga a rendező is részt vesz. A második pillért a jelenben játszódó szekvenciákat kiegészítő, beszélő fejes szegmensek jelentik, melyek a tábor korábbi résztvevőinek személyes beszámolói alapján adnak képet arról, hogy milyenek voltak a szendrői nyarak, illetve, hogyan látták az eseményeket például a szülők.
A beszélő fejes megoldások általában fantáziátlannak, megúszósnak hatnak egy dokumentumfilmben, Oláh Judit azonban úgy szerkeszti be ezeket az interjúkat, hogy azok sikeresen kiegészítik, árnyalják a pszichodráma-jeleneteket, így ezek a megdöbbentően őszinte és megrázó beszélgetések remekül illeszkednek a film formanyelvébe. A harmadik, egyben talán legizgalmasabb narratív pillért a valószínűleg eddig sehol nem látott archív anyagok alkotják. Javarészt azok a felvételek kerültek a filmbe, melyeket a rendező édesapja készített tábori látogatásai alkalmával, és aki később évekig együtt is dolgozott az eseményt szervező Sipossal a tévés karrier alatt.
A rendezés minőségét dicséri, hogy ez a három szál kiváló ütemben váltakozik, és megfelelően kiegészítik egymást, segítik megérteni azt, hogyan működött a Sipos Pál által létrehozott és irányított közösség. Epipóról ugyanis szép lassan kiderül, hogy nem éppen az a gondtalan oázis volt, amilyennek első látásra tűnt és ahogyan talán sok egykori táborlakó a mai napig emlékszik rá. Sipos kétségkívül remek pedagógus, aki ért(ett) a fiatalok nyelvén, ám ezzel a tehetségével többször és módszeresen visszaélt. A táborvezető viselkedéséről szóló beszámolókból hamar világossá válik: Epipó volt Sipos Pál saját maga által épített Neverlandje.
A Visszatérés Epipóba, akárcsak a Michael Jackson kiskorúak sérelmére elkövetett, sokat vitatott bűncselekményeiről szóló Neverland elhagyása, bemutatja azokat az eszközöket, melyekkel az elkövető az áldozatok, valamint a szülők és a tábor kiszolgáló személyzetének bizalmába férkőzött. Sipos profin manipulálta a gyerekeket, a tábor uraként sokan, köztük Oláh Judit is, megközelíthetetlennek tartották. Így amikor bizonyos “kiváltságos” táborozókat közel engedett magához, a gyerekek ellenállás és kérdés nélkül részt vettek a játékaiban. A film során megdöbbentő történetek tárulnak fel arról, hogy a kívülről békésnek, elfogadónak és barátságosnak tűnő Epipóban milyen változatos eszköztárral okoztak sokszor maradandó lelki sérülést a gyerekeknek: a rendező például a tábori élményei miatt hitte magát sokáig “közepesnek” (mivel ezt a becenevet aggatta rá Sipos), de az egykori táborozók kényszerítésről és fizikai erőszakról is mesélnek.
A Visszatérés Epipóba több szempontból is megrázó élmény. A rendező őszinteségének és nyílt attitűdjének köszönhetően közelről figyelhetjük meg, hogy a gyerekként átélt traumatikus élmények, melyek abban a helyzetben sokszor nem is tűnnek fájdalmasnak (hiszen az elkövető képes úgy alakítani a saját maga által felállított szabályrendszert, hogy a gyerekek elhiggyék, ez így természetes), mennyiben határozzák meg a későbbi felnőttkort, milyen komplexusokat és leküzdendő akadályokat görgetnek az áldozatok elé.
Emellett a film abban is sikeres, hogy, bár Sipost nem sikerült szóra bírnia a rendezőnek, az archív felvételeknek, a későbbi közmédiás bejátszóknak, valamint az egykori táborlakók által elmondott történeteknek köszönhetően viszonylag pontos képet kapunk arról, milyen hideg profizmussal tudott a gyerekek bizalmába férkőzni a progresszív pedagógiai módszereket alkalmazó tanár. Sipos Pál táborszervezői tevékenysége így sok rokon vonást mutat a szekták működési mechanizmusaival: a “vezér” úgy épít egy sajátos szabályok mentén működő közösséget, hogy annak minden aspektusát és történését személyes kontroll alatt tartja, a végig alárendelt tagok pedig – a profin végzett manipuláció miatt – vakon követik őt.
Oláh Judit filmje mindezek mellett a felelősségre vonás nehézsége, sőt, kvázi lehetetlensége miatt is megrázó. Bár épp a Sipos-ügy miatt módosult a törvényi háttér, így már nincs elévülési ideje a hatalmi befolyással kiskorúak sérelmére elkövetett szexuális visszaéléseknek, és a botrány hatására számtalan más eset is napvilágra került, az igazi probléma mélyebben gyökerezik. Az ilyen visszaélések az esetek túlnyomó részében vagy sosem derülnek ki, vagy pedig – gyakran az elkövető kapcsolatrendszere, netán épp az adott intézmény vezetőjének konfliktuskerülő és/vagy a felelősségre vonás alól kibújni szándékozó attitűdje által – valódi retorzió nélkül maradhatnak. Oláh Judit filmje így kifejezetten fontos és aktuális.
A példás szerkesztés (Sass Péter vágó a Káin gyermekei, a Könnyű leckék és A létezés eufóriája után ismét bizonyítja, remekül ért a dokumentumfilmekhez), a kitűnő zenei betétek (a Guerilla soundtrackjét is jegyző Ascher Goldschmidt), valamint a szépen megkomponált képek (Gyuricza Mátyás) átlendítenek a néhol csapongó gondolatmenetből és a sokszor túltelítettnek érződő szüzséből fakadó hiányosságokon is. Oláh Judit teljesítménye azonban így is megsüvegelendő: a rendező képes volt a saját traumáival dolgozni, mindezt úgy, hogy azok a film médiuma által érthetők legyenek, egyszerre tudta nagyon közelről megvizsgálni a múlt sebeit, majd kellő távolságtartással szemlélni azokat annak érdekében, hogy a néző átélhesse, milyen érzések kavarognak az egykori áldozatokban.
77 Visszatérés Epipóba (2020)
Az 1980-as évek években gyerekek tömegei álmodoztak arról, hogy sikerül eljutniuk a híres táborba, melynek résztvevői a kerettörténet szerint egy fantáziavilágba csöppennek,... több»
Szereplők: Istvánné Farkas, Lászlóné Fazekas, Dénes Fábri, Ádám Fábri, Béláné Hudák
