A háború lélektana

2020.12.02 11:28 Gyorvik Olvasottság: 773x

1

Négy jelentős film is készült a második indokínai háború – vagy közismertebb nevén a hírhedt vietnami háború – kvázi feldolgozására lelki-szellemi és morális értelemben az egyén és az egész amerikai társadalom részéről. A kiemelkedőbbek ezek közül a Szarvasvadász (1978), közvetlenül ezután az Apokalipszis most, illetve A szakasz (1986), mely elviekben a legautentikusabb kellene, hogy legyen, minthogy Oliver Stone mint katona vett részt a háborúban, valamint nem hagyhatta érintetlenül a téma Stanley Kubrickot sem, aki 1987-ben az Acéllövedék c. drámájával rukkolt elő.

Mind a négy film igazi dráma, más-más oldalról mutatja meg a háború (s nem kifejezetten a vietnami háború) egy-egy aspektusát. Mindegyikről bőven található elemzés, rövid tömörséggel talán csak annyit, hogy A szakasz és a Szarvasvadász jóval közönségbarátabb, annak ellenére, hogy jócskán fel kell tankolni pozitív érzelmi munícióval ebben az esetben is, ha valaki rászánja magát a megtekintésükre. Az Acéllövedék, és főleg F. F. Coppola alkotása viszont már súlyosabbak, melyek nagyjából úgy hatnak az emberre, mint a lenyelt higanycsepp – végeláthatatlan alvilági utazás. E kis elemzés néhány összehasonlítást tesz a többi filmmel kapcsolatban.

Miközben néhány ezer mérfölddel arrébb – a Csendes-óceán túloldalán – dúlt a hippimozgalom, a dél-ázsiai esőerdőkben a dolgozó apák gyermekei egyre mélyebbre ereszkedtek a pokol bugyraiba. A két világháború szinte érintette egymást, s még be sem fejeződött, már ott volt a Koreai-háború. A lelkileg szétszaggatott 30-as generáció épp, hogy hazatért, fiaik már egy újabb lidércnyomás kellős közepén találták magukat.

Úgy érkezik Chris Taylor a vietnami hadszíntérre, mint az elsős diákok az iskolai bálra, s ahogy a legtöbb friss deszantos, hirtelenjében azt sem tudja, merre van arccal. Egyébként végig ő narrálja a történetet, és már igen hamar kibukik belőle a vallomás: mindenre számított, csak erre nem. Az ember töredelmesen bevallja, balgaság úgy írni a háborúról, ha az ember nem volt még ilyenben. Annyi mindenesetre mondható, hogy az emberről a társadalmi konvenciók – az úgynevezett jól ismert civilizációs máz – hamar lemállik.

Nézzük csak a következő kis párbeszéd jelenetet: „Ki mondta, hogy számítunk? Itt, csak itt nincs más cél, csak, hogy kikerülj innen – a többi ajándék, az életed végéig…” Nincs is kétségünk, hogy így vagy úgy, mindenki a túlélésre törekszik, ennek azonban hatalmas ára van: vagy a tested adod, vagy a lelked... Vagy... Shakespeare módjára álarcot húzol, és beállsz a magad kis csoportjába, aszerint, hogy számodra melyik a járható út.

Nos, valahogyan itt is ennek lehetünk szemtanúi; ugyanakkor – ha szabad kissé kritikus szemmel illetni a jelenséget – ez a filmnek a dramaturgiai visszássága is. Hisz óhatatlan elővette a kettősség vagy polaritás jelenségét, a jó-rossz viszonyt. A szakasz – melybe Taylor csöppen – két csapatra oszlik: az első – melynek prominense Barnes őrmester – céltudatosan, olykor túlbuzgón halad előre a végtelen dzsungelben, s nem veszi észre, hogy csak körbe-körbe jár. Többnyire pián és nőkön élnek, elméjük valójában droid üzemmódra kapcsolt, a megszentségteleníthetetlen célért tartják ujjukat a ravaszon, miközben útjukat vétlen áldozatok szegélyezik. A másik társaságnak Elias őrmesterhez – aki bár évek óta a háborúban edződik – próbálja megőrizni emberségét.

A rendező nem restelli már az első jeleneteknél láttatni azt a permanens letargiát, amely általában jellemző néhány évi szolgálat után a finomabb lelkű emberek emocionális lezüllésére. Szabad idejükben ők inkább füvön és ópiumon élnek, és delíriumban összeborulva táncolnak a barakkban. Taylor gyakorlatilag e két erő között őrlődik mindvégig – persze nem kétséges, hogy az emberség mellett teszi le a voksát –, azért jócskán merít a háború által sajnos tálcán kínált érzelmi paletta sötét színeiből is.

A film kétségtelenül minden háború ismérveinek láttatása – egyik aspektusában sem időz túlságosan sokat. Semmiképpen sem hajlik el például az Apokalipszis most c. háborús drámában felvonultatott Dante-i színek irányába. Mondhatjuk, hogy azt a bizonyos lélektani "vékony vörös vonalat" nem lépi át, s nem fajul az ördögi, falanszteri tobzódás mámorába. A szakaszban is vannak jócskán megrázó jelenetek – önmagától érthető. Az embert ideje korán felőrlő értelmetlen harcok sorozata még a keményebb embereket is morálisan maga alá gyűri. Voltaképp felfoghatjuk egy rossz álomnak is, melynek néha illuzórikus jellegzetességei gyakran jelen vannak. Ahová soha nem jutnánk el alapvetően, abba bepillantást nyerhetünk egy önként vállalt küldetés keretében – ahogyan Taylor is tette.

Teljes szolgálati idejét ugyan nem töltötte le, s arra, hogy szellemi-erkölcsi mivoltában a későbbiekben milyen maradandó károk keletkeznek, utalást nem tesz a film. Mindez talán pont annak köszönhető, hogy szinte külső szemlélőként vesz részt benne, annak ellenére, hogy nagyon is jelen van. Ebből a megvilágításból nézve kissé valószínűtlen az események sora. Hiszen a valós elbeszélésekből tudjuk, hogy aki egyszer már "odaát" volt, az többé nem lesz ugyanaz. Ezt jóval hatásosabban ábrázolja a Szarvasvadász és természetszerűleg az Apokalipszis most.