Régóta "szemeztem" már ezzel a filmmel, mindig meg akartam nézni, és most végre sort keríthettem erre is. Azt kell mondanom, hogy nem ért túlságosan nagy csalódás, szerintem még ma is érdekes, látványos alkotás ez, még ha vannak is kisebb hibái. A forgatás óta eltelt majdnem ötven év sem sokat koptatott e film erényein, bár bevallom, picit többre számítottam annál, mint ami a végeredmény lett.
A történet ugyan kicsit lassan indul be, de ezt már megszokhattuk. A 70-es évek viszonylag kényelmes tempóját azonban egy idő után felváltja a pörgés, és kialakul a túszdráma, a krimi és az akciófilm sajátos egyvelege. A néző szeme előtt csak fokozatosan áll össze a cselekmény, miközben az egyes fontosabb szereplőkkel is megismerkedhetünk. A film nagy erénye, hogy alapvetően a realitásokra törekszik, bár sajnos akad benne néhány blőd ötlet (pl. a tökkelütött New York-i polgármester). Ugyan mai szemmel is némileg hosszúnak tűnhet az egy és háromnegyed órás játékidő, jórészt mégis leköti a néző figyelmét.
Amit kicsit sajnáltam, az egyrészt a túszdráma ellaposítása – szerintem kicsit jobban kihasználhatták volna az alkotók ezt az egyébként hálás szituációt, amit lehetett volna tetézni a klausztrofób hangulattal –, másrészt pedig a jellemek kidolgozatlansága. A viszonylag hosszú játékidő ellenére is alig tudunk meg valamit a szereplőkről, igazából nincs kiért izgulni, és hiába kapták a főbb szerepeket olyan zseniális színészek, mint Walter Matthau vagy Robert Shaw, érzésem szerint ezekkel a kicsit sután megírt figurákkal ők sem tudták megmutatni igazi tehetségüket.
A néhány pillanattól eltekintve feszültségmentes cselekményt szerencsére sikerült pár ötlettel érdekesebbé varázsolniuk az alkotóknak. Az egyik ilyen megoldás a filmen végighúzódó fanyar – sőt néhol kifejezetten sötét – humor. Leginkább a jellemekben érhető tetten ez, néhány figurát kifejezetten zseniálisan sikerült jellemezni a viselkedésével. Ennek a szemléletnek köszönhetően olyan témákat is sikerült felvillantani a történetben, amelyek a mai polkorrekt világban már elképzelhetetlenek lennének, mint pl. a rasszizmus, vagy éppen a női munkaerő becsmérlése. Így persze számtalan, ma is meghökkentőnek tűnő beszólás (sőt káromkodás) tarkítja a sztorit, ráadásul a film rávilágít pl. olyan kérdésekre is, hogy mi van akkor, amikor egy város vezetője csupán potenciális szavazóbázisnak tekinti a lakosságot, egyébként viszont nem törődik az emberek sorsával.
A Hajsza a föld alatt másik zseniális húzása az, hogy nem az akcióra és a látványosságra törekszik (bár kétségtelen, hogy a maga korában eléggé erőszakos filmnek számított még így is), hanem szinte szociológiai látleletet ad a nagyvárosi emberekről, illetve arról, ki hogyan reagál egy válsághelyzetben, kinek mi a fontos. A "régi" korok egyik nagy tehertétele – de bizonyos szempontból talán áldása is – volt az, hogy nem léteztek számítógépes trükkök. A Hajsza a föld alatt éppen azért lehet valósághű, mert az irányítóközpontban játszódó jelenetek kivételével gyakorlatilag mindent az eredeti helyszíneken forgattak, igazi metróalagútban, igazi metrókocsikkal. Talán éppen ezek azok a dolgok, amelyek a mai napig emberközelivé és nézhetővé teszik ezt a filmet.
Ami szintén nagyon is üdvözlendő, az az, hogy az alkotók sikerrel kerülték el a közhelyek alkalmazását, néhány sablonos megoldástól (pl. a végén mégiscsak lefékeződő metrókocsi) eltekintve a történet szinte kiszámíthatatlanul kanyarog, miközben a néző a folyamatosan belépő újabbnál újabb figuráktól várja a helyzet végleges rendeződését. A film képi világát tekintve nem igazán hoz újat a hasonló zsánerfilmekhez képest, a zene viszont, bár nem vált slágerdallammá, mégis izgalmas, érdekes.
Amivel nem igazán vagyok kibékülve, az többek között a magyar cím. Kétségtelen, hogy az eredeti címet semmi értelme sem lett volna szó szerint lefordítani (egyébként is csak a történet közepe táján derül ki, hogy mi is az a Pelham 123), viszont ez a magyar verzió blikkfangos és félrevezető is, hiszen ebből arra lehetne következtetni, hogy a metróalagútban fog zajlani az üldözés. A másik dolog, amivel problémám volt, a szinkron. Mind Rajhona Ádám, mind Kránitz Lajos nagyszerű (szinkron)színész volt, de szerintem Rajhona sem illett Matthauhoz, és Kránitz sem Shaw-hoz.
De ha félreteszem ezeket a kissé csalódást keltő dolgokat, az összkép nagyon is pozitív. Persze nem egy Bergman-drámára kell gondolnunk, de a Hajsza a föld alatt a maga módján igenis szórakoztató és élvezetes darab még ma is. Talán kiforrottabb lehetett volna a cselekmény, és az egyes alakok is lehettek volna kidolgozottabbak, ám a "szórakoztató film" kategóriájában egyáltalán nem teljesít rosszul ez az alkotás. Még akár azt is megkockáztatom, hogy többszörnézős műről van itt szó, amely még öt évtizeddel az elkészülte után sem veszített sokat az értékéből, hála annak, hogy akkoriban néhányan mertek egyediek és szellemesek lenni. Amúgy is alapvetően szeretem a "régi" filmeket, de még így is ez volt az utóbbi idők egyik legjobb filmélménye számomra, minden hibájával és gyerekbetegségével együtt.
83 Hajsza a föld alatt (1974)
Négy elkeseredett bűnöző eszement tervet dolgoz ki. Blue, Green, Grey és Brown eltérít egy metrószerelvényt, és mind a 17 utast foglyul ejtik. Mindössze egy óra áll a... több»
Szereplők: Walter Matthau, Doris Roberts, Héctor Elizondo, Martin Balsam, Robert Shaw
