Az amerikai polgárháború és/vagy az azt követő időszak számos spagettiwestern háttereként (ritkábban témájaként) szolgált, a máig is ismert és népszerű művektől (A Jó, a Rossz és a Csúf; Ringo visszatér) a középszerű vagy olykor kifejezetten gyenge alkotásokig (Hellbenders; Fort Yuma aranya). Jelen filmünk is ebben a korszakban játszódik, azonban sajátos tematikával. A főszereplő ugyanis egy amnéziás férfi, aki a háborúban vesztette el az emlékezetét, ráadásul dezertálással vádolják, ezért igyekszik tisztára mosni a nevét.
Davy Flanagan (Anthony Steffen) egy fejlövés következtében szinte számkivetettként tengődik, semmire sem emlékszik, és senkije sincs. Egy fejvadásznak köszönhetően sikerül hazatérnie, ahol megtudja, hogy háborús bűnösként kezelik őt, a felesége, Lisa (az Evelyn Stewart művésznéven futó Ida Galli alakítja) pedig egy bűnöző, Clay Hackett (a Robert Hundar álnevet használó Claudio Undari formálja meg) felesége lett. Csupán egyetlen ember, Sam Kellogg (William Berger) próbál neki segíteni, de a helyzete csak egyre rosszabb lesz, és rájön, hogy Kelloggban sem bízhat. A film első szakasza még megpróbál valamiféle érdekesebb cselekményt rátukmálni a nézőre, azonban az első kb. fél óra után egyre céltalanabbá válik a sztori, töltelékfigurák masíroznak a töltelékcselekményben, hosszas verekedések és lövöldözések lassítják az amúgy sem kimondottan tempós történetmesélést. Azt kell mondanom, hogy a szereposztás és a film első néhány perce alapján a rutinos néző már ki is találhatja, ki áll az események hátterében, így nem okoz különösebb meglepetést a Davyt lelövő személy kilétének film végi lelepleződése. Habár Davy amnéziája jó alkalmat adhatna a férfi tragédiájának érzékeltetésére, néhány odavetett mondattól (pl. Davy szavaival: "Én is egyfajta halált élek meg.") eltekintve a cselekmény előrehaladása során jelentéktelenné válik az egész probléma, holott a férfi romokban heverő élete éles ellentétben áll a polgárháború után fejlődésnek indult fiktív Vadnyugat és az ott meggazdagodott, sikeressé vált nagypolgárok (látszólagos) jólétével. Ugyanilyen érdekes lenne annak boncolgatása, hogy a polgárháború végeztével hogyan tűntek el a korábbi (érdek)ellentétek az emberek soraiból, hogyan váltak egyformán nagypolgárrá a volt északiak, illetve déliek, de igazából a társadalmi töltet is csekély ebben a filmben. S ugyanilyen halvány a kritikai jellege is a filmnek, holott izgalmas témát dobna fel a hazaárulás kérdése, a tisztesnek tűnő nagypolgári élet mögött meghúzódó múltbeli bűn és a bűnözőkkel való jelenbeli szövetkezés problémája. A saját identitását és múltját kereső férfi sztorijától egy bosszútörténet felé elkanyarodó film nagyjából fél óra elteltével az erőszak végeérhetetlen megnyilvánulásaival próbálja pótolni a cselekmény egyre nyomasztóbb döccenéseit, a nagyokat csattanó műpofonok és a lövöldözések viszont egy idő után fárasztóvá válnak. Sajnálatos módon az egyes figurák sem elég érdekesek ahhoz, hogy ellensúlyozzák a botladozó cselekményszövést, sem az emlékezetét vesztett főszereplő, sem az alkoholistává vált egykori felesége, sem a gonoszok nem tűnnek élő alakoknak. A cinikus, kiábrándult, elfajzott világban kóválygó figurák nem tudják élettel megtölteni az általuk belakott teret, és a néző egészen odáig jut el, hogy a szorult helyzetekből rendszerint erőltetett megoldásokkal megmenekülő főhősért sem tud igazán izgulni.
Mario Caiano és Tito Carpi sajnos egy harmatgyenge forgatókönyvet dobtak össze, és Caiano rendezőként (William Hawkins álnéven) sem mutatott túl sokat, a film sajnos számos kihagyott ziccert tartogat, amelyeket egy tehetségesebb alkotógárda talán ügyesebben kezelt volna. Habár számos ismertebb B-filmes karakterszínész tűnik fel a mellékszerepekben is (példaként említhető Raf Baldassarre vagy Mario Brega neve), eléggé feledhető a színészi játék. Robby Poitevinnek a filmhez nem mindig illő zenéje szintén nem túl jellegzetes, egyedül talán Enzo Barboni néhány operatőri megoldása tarthat számot némi érdeklődésre. Ironikus módon ez az amnéziás hősről szóló film is a feledés jótékony homályába merült, és nem is tartom valószínűnek, hogy valaha is felküzdi magát az ismert alkotások közé.
