Dán-holland kombó, ami az életben sem túl egészséges.
Christian Tafdrup is megmutatja nekünk, hogy miért nem.
Kezdjük azzal, hogy ami engem rettenetesen felbosszantott, hogy a film vége ilyen lett, pedig a francia krimiken és thrillereken edződve tudtam, hogy nem minden mozi „hepi end”, mármint a vége.
Az alkotás érdekesen építkezik, szinte kockáról kockára, amiben nagyon is jelen van a zene, amit Sune Kølster kalapált össze, nem is rosszul.
Nem akarok itt okoskodni, és sztorizni, mert aki látta, annak felesleges, aki meg nem, annak meg minek, de röviden, mi is a történet?
Björn ( Morten Burian ), Louise ( Sidsel Siem Koch ) és lányuk, Agnes ( Liva Forsberg ) egy pihentető olaszországi nyaralás során összebarátkoznak egy érdekes holland házaspárral, Patrickkal ( Fedja van Huêt ) és Karinnal (Karina Smulders ), illetve a fiukkal, Abellel ( Marius Damslev). Meglepetésre hazaérve egy képeslap várja a dán családot: Patrickék meghívják őket az otthonukba, Hollandiába egy kellemes hétvégére.
Az érzelmi zsarolás teljes kimaxolásához még bevetik azt is, hogy az amúgy szűkszavú, hallgatag Abel is folyton a lányukat emlegeti. Björnék gondolkodóba esnek, hiszen az évben már többször is elmentek nyaralni, belefér-e ez még? Ám a döntő érv mégsem az anyagiak és a szabadságolás oldaláról érkezik, hanem onnan, hogy nagyon illetlen lenne egy ilyen szívélyes invitációra nemet mondani, így kisebb gondolkodás után elindulnak.
A dán családban, jobban mondva a szülők között zajló küzdelmekre már az első 10 percben is figyelmesek lehetünk.
Tafdrup pedig erre a sok ember mindennapjait meghatározó küszködésre húz fel egy lebilincselő thrillert, ami az utolsó fél órában csap át hidegrázós és bicskanyitogatós horrorba.
Mert míg sokan egyáltalán nem törődnek azzal, hogy az interneten milyen lábnyomot hagynak maguk után, addig az egymás közötti személyes kommunikáció során már sokkal kínosabb megmondani a másiknak a magunkét. Még akkor is, ha jogosan teszünk szóvá valamit, bizonyos beállítottságú emberek rosszul érzik magukat a megjegyzésekért.
Ez főleg a mai nagyon fiatal generációnak nehéz elképzelni, hiszen ők már személyesen alig-alig tudnak kommunikálni.
Hiszen mennyi olyan pillanat van akár egy hétköznap során, amikor lenyeljük a békát, ahelyett, hogy meghúznánk a határokat az ismerősökkel vagy ismeretlen emberekkel szemben, vagy csak egyszerűn felrúgnánk a haragosunkat.
Frusztrációját rajtunk letöltő főnökök, gyereknevelésbe beleszóló ismerős, szomszéd, após vagy anyós, újabb pasis vagy csajos csalódottságáról mesélő barát, aki amúgy szinte a nevünket sem tudja – csak néhány hétköznapi példa, ahol a megbántást és megbántódást kerülve nem vállaljuk fel valódi véleményünket, érzéseinket (már aki).
Björnék látogatása végül egy konfliktuskezelési mesterképzésben csúcsosodik ki, hiszen a vendéglátók lépten-nyomon piszkálják és kóstolgatják őket. Például direkt figyelmen kívül hagyják Louise vegetáriánus étrendjét, vacsorára invitálás után velük fizettetik ki az estét, és még ehhez hasonló undormányos finomságok. Mindezek ellenére Björnék tűrnek és tűrnek, és ha néha fel is emelik a szavukat, láthatóan még ők érzik magukat rosszul, hogy belegázolnak a tiszteletlenül viselkedő, „szegény” Patrick és családja lelki világába.
Tafdrup kegyetlenül, és kendőzetlen őszinteséggel mutatja be a Björn-féle emberek lelki vívódásait, ami annyira hétköznapi jelenség, hogy bizonyos szituációkban még a néző is sokszor magára fog ismerni. Ám pont ettől lesz egyenesen letaglózó élmény A látogatás, hiszen minden extrémitása ellenére a cselekmény autentikussága, hihetősége abszolúte nem csorbul. Ez pedig egy olyan fokú átélhetőségnek ágyaz meg, amit kevés thriller-horror tud reprodukálni, vagy visszaadni teljesen hitelesen.
Aki látott már valaha is erőtől duzzadó skandináv filmet, az tudhatja, hogy a színészi játékra általában nincs panasz, és A látogatás sem kivétel ebből a szempontból.
Morten Burian zseniálisan alakítja a botladozó, maszkulinitást csak gyengén imitáló családfőt, Björnt, és látványosan roskad össze a társadalmi konvenciók és a családi kötelességek össztüzében. Patrick pedig az a gúnyosan és félelmetesen mosolygós szociopata, akinek invitációját még talán mi is elfogadnánk, hiába rí le róla első pillantásra, hogy valami nem okés vele.
Bár igen hamar nyilvánvalóvá válik, hogy a gyerekek köré épül fel a film tétje, A látogatásnak mégis a társadalmi megjátszás, a „mindent is lenyelünk” elv börtönében rekedt felnőttek lesznek a főszereplői. Azok a felnőttek, akik még egymás között is hajlamosak megjátszani magukat, és ahol a klasszikus női és férfi szerepkörök 2022-re sok helyen már fel is cserélődtek, ami a mai társadalmunk halála is lesz egyben, hiszen már nincsenek férfiak, és a nők sem igazi nők többé.
A finálé véres, kegyetlen, lesújtó és könyörtelen, nincs benne megalkuvás. Tafdrup tudatosan viszi el egy extrémebb irányba a cselekményt, és nincs köntörfalazás azzal kapcsolatban sem, hogy véleménye szerint hová fajulhat ez a fajta behódoló és meghunyászkodó hozzáállás a felnőttekben. Ez pedig egy olyan maradandó élményt eredményez, mely sok nézőt fog az igazi önreflexió irányába sodorni, ami manapság, a CGI-orgiákba torkolló látványfilmek korszakában igazi kuriózumnak számít, és egyedivé teszi.
A fotelemből pedig ezt teljesen jól érzékeltem, és láttam.
60 A látogatás (2022)
Egy idillinek tűnő közös nyaralás után egy dán család meglátogatja holland ismerőseiket. Az együtt töltött időre azonban mindenki másként emlékszik, s mint kiderül, a... több»
Szereplők: Hichem Yacoubi, Fedja van Huêt, Morten Burian, Sidsel Siem Koch, Karina Smulders
Régóta halogatom, viszont ez egy olyannyira remek írás, hogy szerintem meg is van az esti mozim.