A Twin Peaks óta tudjuk, hogy a baglyok esetében a látszat és a valóság nem mindig fedi egymást, de azt is mondhatjuk, hogy a sorozatnál pár évvel korábbi Lámpaláz kapcsán ugyancsak megfogalmazódhat bennünk ez a vélemény, még ha más indíttatásból is. Michele Soavi nagyjátékfilmes debütálása ugyanis egy baglyot állít a középpontba. Azaz mégsem. Egy baglyot, aki gyilkol, de aki valójában csak egy musicalszínész jelmezben, akit viszont hamarosan felvált egy igazi gyilkos, hogy vérfürdővé változtasson egy egész színházat. Szürreálisan hangzik? Hát az is.
A nyitójelenetben egy lenge öltözetű fiatal hölgy sétál egy sikátorban, miközben a 80-as évek tipikus popzenéje ordít a fülünkbe. Aztán megjelenik egy bagoly, aki ki akarja nyírni a csajt, végül a hirtelen felbukkanó figurákkal együtt bizarr táncba kezdenek. A látószöget váltó kamera képéből hamarosan kiderül, hogy ez csak egy agyament musical próbája, még agyamentebb résztvevőkkel. Van itt minden, szadista-munkamániás rendező, pénzéhes producer, kevés vagy éppen semmilyen tehetséggel sem bíró színészecskék. Az eleinte lassan csordogáló történet kényelmesen elidőzik az egyes figuráknál, civakodások, szenvedélyek szem- és fültanúja lehet a néző, aki már-már kezdi unni ezt a szappanoperát. Aztán a dolgok balszerencsés összejátszásának következtében egy, a pszichiátriáról megszökött beteg (a helyzet pikantériája kedvéért egy egykori színész, aki bekattanva lemészárolta társulatának tagjait) férkőzik be a színház falai közé, s a bagolyjelmezt magára öltve tényleges ámokfutásba kezd.
A Lámpaláz végig a komolyan vehető film és a paródia mezsgyéjén mozog, miközben azért elszór jó néhány „fricskát” is. Egyrészt nyilván egymásra halmozza a slasherre jellemző kliséket (és itt kitérnék arra, hogy habár sokan és sokfelé giallóként aposztrofálják ezt a filmet, szerintem nem az, sokkal inkább az amerikai típusú slasherhez érzem közelebb állónak), hiszen bárgyú és sokszor ellenszenves figurákat sorakoztat fel, akik leginkább csak az áldozat szerepét töltik be, közben azonban meglehetősen merészen gúnyolódik is a műfajon. A színpadi ripacskodás párhuzamba állítható a filmszínészek helyenként valószínűleg szándékosan eltúlzott játékával, a bizarr látvány- és hangulatvilág erős szürrealizmust mutat, és az alkotók a tekintetben feszültségmentessé teszik a filmet, hogy már az elejétől kezdve tudja a néző, ki a gyilkos, ráadásul a tettesnek semmilyen indítéka sincs az ölésre, „csupán” az, hogy őrült. (Ezzel pedig a művészet és a halál szoros összekapcsolódását hirdeti a film, nem mellesleg erős önreflexió is a sztori, hiszen egy egykori színész őrül meg és gyilkolja halomra művésztársait.)
A színpadon látható fikciós erőszak áttevődik a film „valóságába” (noha tudjuk, hogy a film „valósága” is csupán fikció), azaz a „fikció” és a „valóság” egymásba való átjárhatóságának kérdését is feszegeti az egyébként nem túl mélyenszántó történet. A helyzet „álomszerűségét” tovább fokozzák az olyan jelenetek, mint amikor a gyilkos a kivéreztetett áldozatait maga köré ültetve megpihen a színpadon (természetesen bagolyjelmezben), ölében a doromboló macska, közben pedig a szélgép tollpihéket (vagy műhavat, nem tudom) fúj keresztül a színpadon. Miközben a történet és a színészi játék felejthető, addig az ehhez hasonló jelenetek mély nyomot hagynak a nézőben, emlékezetessé téve a filmet.
Látszik, hogy Michele Soavi rengeteget tanult a kollégáitól, hiszen viszonylag alacsony költségvetésből, egy semmitmondó forgatókönyvből és egy zs kategóriás színészi gárdából kihozott egy feledhetetlen alkotást. A színház szűk kulisszái mögött vagy éppen a zsinórpadláson rettegve menekülő emberek, a bárhonnan és bármikor lecsapni képes gyilkos, az egyre durvább gyilokjelenetek (csákánnyal történő szájba verés, fojtogatás, halálra szurkálás, fúróval való kivégzés, láncfűrészes kaszabolás stb.), a bizarr és halálos „játék” színterévé váló díszletek, a kamera gyakran szokatlan látószögei segítenek elfeledtetni a nézővel azt, hogy valójában újra és újra csak ugyanazt a néhány helyszínt látja. A fényképezés, a világítás, a kamera- és a színészvezetés egyaránt segít megteremteni a nyomasztó és egyben szürreális hangulatot, és a film második fele már egészen élvezhető és feszült, szemben a kicsit suta első félidővel. A grand guignol véres tobzódása egy szűk térbe szorul be, ezzel is biztosítva a klausztrofób hangulatot. Hogy erős képzavarral éljek, Soavi ezzel a filmjével friss vért fecskendezett egy eléggé ellaposodott műfajba: sötét és (ön)ironikus humorával – számomra a film egyik legjobb pillanata az, amikor a fiatal rendőrt alakító Soavi megkérdezi rendőrtársától, hogy „ugye, hogy hasonlítok James Deanre?” –, merészségével, „pimaszságával”, a túlzás határait súroló színészi játék szándékos felszínen tartásával, a direkten extrém gyilkossági jelenetekkel, illetve az olasz horror és a giallo vizuális stílusából átmentett elemekkel egyaránt új színt hozott a slasher zsánerébe, a film végi (nyugodtan mondhatjuk: tényleges) kikacsintás pedig azt jelzi, hogy „ez csak móka volt, semmit sem kell komolyan venni”. (Persze akár úgy is értelmezhetjük a befejezést, hogy a Gonosz halhatatlan, de akár úgy is, hogy ez is csupán egy fricska a slasherek közhelyes zárójelenetének, amikor is az alkotók a nyitva hagyott befejezéssel megteremtik az esélyét annak, hogy x+1 másik bőrt is lenyúzhassanak egy sztoriról.) Sokat elárulnak a film készítésének mikéntjéről a DVD-kiadáshoz hozzácsapott interjúk, többek között a rendező nyilatkozata, aki szerint minimális költségvetésből, a lehető legrövidebb idő alatt kellett tető alá hoznia ezt a produkciót a stábnak, a színészek pedig egyfajta „közös bolondozásként” fogták fel az egészet (egyébként az egyik legnagyobb videómegosztó portálon megtekinthetőek ezek az interjúk). Soavi zsenialitása éppen abban áll, hogy ebből a „nagy semmiből” létre tudott hozni valami egyedit, ami ha nem is tökéletes, de biztosan emlékezetes marad mindenki számára, aki látta. S ha innen nézzük a dolgokat, akkor talán nem meglepő, hogy a kezdetben gyengén muzsikáló film mára kultművé nőtte ki magát.
