Hiába csattognak azok a bizonyos fogak

2023.06.09 17:36 Interfectorem Sabnock Olvasottság: <100x

3

Drakula visszatért, és hülyébb, mint valaha.

Sok rossz koncepció, remake és reboot után jött szerencsére egy még ezeknél is rosszabb.

Kapóra jött a neves képregényíró, Robert Kirkman (The Walking Dead) sztorija, ami alapból nem a Sötétség Hercegét teszi meg főszereplőjének, hanem elnyomott szolgáját, Renfieldet. Ehhez jön adalékként a Nicolas Cage által alakított Drakula, a kissé túlmodernizált sztori, a hihetetlenül véres akciók és az abba tunkolt poénok, hogy mindez egy igazán szórakoztató műfajturmix ígéretét hordozza magában.

De mire mentek ezekkel?

Lássuk!

Robert Montague Renfield (Nicholas Hoult) közel egy évszázada szolgálja hűségesen Drakulát (Nicolas Cage) némi szupererőért cserébe, famulusként pedig a legfőbb feladata a megfelelő mennyiségű és minőségű áldozat (és persze a vérük) becserkészése a gróf számára.

A vámpírvadászokkal való utolsó találkozás azonban balul sül el (a szó szoros értelmében véve is, a gróf ugyanis komolyan odakozmál közben), így Drakula bácsinak hosszú időre van szüksége ahhoz, hogy talpra álljon New Orleans egyik eldugott zugában.

Renfield barátunk a kissé nagyobb szabadságot kihasználva egy kapcsolatfüggőknek tartott terápiás csoportban találja magát, ahol hirtelen ráébred, hogy igencsak toxikus viszonyt ápol az öreg vérszívóval.

Hősünk éppen a bátorságát próbálja összeszedni, hogy fellépjen elnyomása ellen, amikor belecsöppen egy kőkemény maffialeszámolásba, ahol az agilis és a megalkuvást nem tűrő rendőrnő, Rebecca Quincy (Awkwafina) segítségére siet, amivel aztán tényleg nem várt és meglehetősen brutális események veszik kezdetüket.

Azt már az elején jó, ha tisztázzuk, hogy a Renfieldet már csak azért megérte leforgatni, hogy láthassuk az utóbbi időben a szerepei között egész jó érzékkel válogató (A gigantikus tehetség elviselhetetlen súlya, Pig) Nicolas Cage-et Drakula grófként parádézni.

Cage kissé ripacs gesztusaival úgy lubickol a szerepben, mint az általa játszott vérszívó az áldozatai vérében, számomra egyértelműen sajnálatos, hogy a Renfield mégsem az ő filmje, hanem az elnyomása ellen lázadó szolgájáé.

A film egyébként akkor a legjobb, amikor a jól ismert vámpírtoposzba csepegtet friss vért.

Persze nem kell nagy dolgokra gondolni, de Chris McKay direktor (LEGO Batman: A film) ügyesen fordít ki, illetve ültet át a modern korba pár pókhálós klisét, hogy elég ütős poént gyártson belőlük, hol jobbat, hol pedig rosszabbat. Drakula zseniális gender-kommentárja („eszem én fiút is, lányt is”), a vámpír-famulus viszony nagyon mérgező kapcsolatként való újraértelmezése kifejezetten ötletes, Cage pedig hatalmas lelkesedéssel és teljes átéléssel formálja meg a világ legismertebb vérszívóját.

De ha épp nincs Cage a vásznon, vagy nem poénok puffognak, akkor sem unatkozunk, mivel egymást érik a totál vérgőzös leszámolások, és meg kell hagyni, teljesen jogos a 18-as karika, mert tényleg nem finomkodtak a készítők. Talán elég annyit mondani, hogy a címszereplőt az első negyedórában kétszer is „kajakra” kibelezik, így képzelhetitek, hogy járnak a szimpla statiszták.

Azonban hiába nagyon vadak és véresek az akciójelenetek, apróbbra vannak vágva, mint éppenséggel Drakula áldozatai, így leginkább csak a vérgejzírek és az olyan abszurditásig fokozott erőszakjelenetek maradnak emlékezetesek, mint mondjuk amikor Renfield barátunk letépett emberi karokkal osztja a halált, a stilizált koreográfiákból alig látunk valamit.

Ennek fényében kifejezetten meglepő a verbális viccek visszafogottsága, melyek jóval sötétebb, betegebb tónust is simán elbírtak volna, de valahogy az egész filmmel kapcsolatban ez az érzés motoszkálhat bennünk.

Mi sokkal többet bíztunk volna Nicolas Cage Drakula filmjére és az elszállt ötletekre, sőt, a Lugosi Béla klasszikusait megidéző előzményekből is szívesen láttunk volna többet.

Mert bár a 93 percre szorított játékidő dicséretes, mégis úgy érzem, hogy túlságosan sok minden maradt a vágószoba padlóján.

Így pedig a szerethető Renfield szerepében Nicholas Houltra hárul a feladat, hogy megpróbálja masszívan összetartani a sztorit, ami ezer sebből vérzik, a szó minden lehetséges értelmében.

A legnagyobb léket a semmiből érkező maffiaszál jelenti, ami teljesen idegen testként hat a filmben, ráadásul béna és idegesítően gyenge, nem kicsit Awkwafinának (aki egyébként Nora Lum) köszönhetően, aki több szempontból is pocsék választásnak bizonyul.

Egyrészt egy pillanatig sem képes eljátszani a bosszúszomjas rendőrt, főként az akciójelenetek állnak neki borzalmasan rosszul, másrészt zéró a kémia közte és Hoult között, így hiába is igyekszik megtenni az utóbbi mindent a szikra kicsiholása érdekében, párosuk egy pillanatig sem hihető vagy szerethető.

A személyes véleményem pedig, hogy főhősnőnk kifejezetten csúnyácska és csapnivalóan buta fejjel rendelkezik, ráadásul rém rossz „színésznő”.

Végső konklúzió:

A Renfield egy szemérmetlen és kissé pofátlan gore-comedy, aminek ugyan van pár jó ötlete, néhány vaskos, zaftos poénja, pár emlékezetesen véres akciójelenete és egy szuggesztív Drakula vérszopója, de sajnos hamar kifullad ezer fokon pörgő, mégis hiányos cselekménye, Awkwafina totális félrecastingja, na meg a nagyobb bátorság kellő hiánya miatt.

Chris MacKay rendező értő módon, de különösebben izgalmas koncepció nélkül nyúlt a vámpír témához, így bár a maga módján kétségtelenül szórakoztató (néha) a Renfield, gyorsabban átmegy rajtunk, mint egy kezdő vámpír szívén a beledöfött karó.

Mitchell Amundsen, mint fényképész, és Ben Schwartz, mint színész jól dolgoztak.

Jöhet egy kis jégkrém!