Eltérés elfogadva!

2023.06.25 09:50 Interfectorem Sabnock Olvasottság: 430x

4

Nézzük hát.

Szerintem érdemes a magyar történelem egyik legellentmondásosabb alakjával foglalkozni.

Az illető vastagon beleírta nevét a horrortudomány egyetemes kódexébe. Báthori Erzsébetről, az erdélyi grófnőről van szó, akiről megszámlálhatatlan hátborzongató és félelmetes história terjengett életében, és terjeng ma is, legismertebb mind közül szerintem az, hogy fiatalságának megőrzése érdekében ártatlan lányok lecsapolt vérében fürdött. Az elkövetkezendőkben arra teszek egy tétova kísérletet, hogy minél részletesebben bemutassam, ki is volt ő valójában.

Nézzük csak a The Countess című amerikai-francia-német koprodukciót, és elemezzük ki kissé!

Amely időrendi sorrendben szemlélteti a főszereplő életének mozzanatait, születését, gyermek-és serdülőkorát, majd pedig felnőttkorát, végül nagyon tragikus és méltatlan halálát, amikor is befalazzák a csejtei vár egyik szobájába, és onnantól kezdve pedig nem beszélhet senkivel, csak élelmet és vizet juttatnak be hozzá egy szűk nyíláson keresztül, egészen 1614-ben bekövetkezett haláláig.

Bár nekem ez mindig is kissé gyanús volt.

A kezdőjelenetben azonnal Thurzó Istvánt láthatjuk Báthori sírjánál, ő lesz végig a narrátor.

A fiatalember Thurzó György nádornak és egyben Árva vármegye főispánjának fia, akit szerelmi szálak fűznek az asszonyhoz, de a köztük lévő nagy korkülönbség miatt kapcsolatuk nem teljesedhet ki, ráadásul az sem kedvez nekik, hogy a kezére – de főleg birtokaira és vagyonára – a kedves papa is nagy hévvel áhítozik.

A film sok súlyos baklövést tartalmaz, egy jobb érzésű, történelemben is jártas néző sűrűn temetheti tenyerébe az arcát a téves vagy oda nem illő részletek láttán.

Például Báthori Erzsébet (Julie Delpy) első áldozata az egyik szobalánya, aki tizenhat éves és még szűz.

Ám akkoriban az emberek jóval kevesebb ideig éltek, mint manapság, kevesebb idejük volt tehát az élet dolgaira.

Ebből kifolyólag következik, hogy a tizenhat éves lányok nagy valószínűséggel már rég férjnél voltak, és ráadásul már egy-két gyermeket is világra hoztak, a szolgálólányok jellemzően a kilenc-tizenhárom éves korosztályból kerültek ki.

Egy másik jelenetben a vacsoraasztalnál, ahol prominens hölgyek és urak – köztük egy püspök – foglalnak helyet, Erzsébet és nagynénje, Klára mindenféle szexualitással kapcsolatos dologról beszélgetnek.

Akkoriban (és még egy-két évszázad múlva is) az illem szerint szigorúan tilos volt egy előkelő hölgynek társaságban ilyesmiről beszélnie, még talán suttogva sem (ámbátor ők is emberek voltak, vágyakkal).

Végezetül két apróság: a sztoriban az asszony harminckilenc évesen özvegyül meg, ám a valóságban negyvennégy éves volt férje halálakor, előbbiben három gyermekkel ábrázolják, a valóságban pedig öt volt neki (Anna, Orsolya, Kató, Pál és András).

Véleményem szerint, ha valaki történelmi film készítésére adja a fejét, az a minimum, hogy jó alaposan utána néz a megjeleníteni kívánt kor minden részletének.

De nem csak ez az egyetlen baj vele. A történet kissé összecsapott, az események eszetlenül rohannak előre, a nézőnek nincsen egy nyugodt perce sem kicsit megemészteni a látottakat, máris jön a következő jelenet.

Különösen igaz ez az elejére, amelynek célja volna bemutatni, mik azok a tényezők, amik A grófnő személyiségét formálták, kik voltak életének meghatározó szereplői, hol voltak életének jelentősebb helyszínei. Nádasdy Ferenc (Charly Hübner – Jack O. Berglund) például csak egy nyúlfarknyi szerepet kap, pedig mint Báthori Erzsébet férje és rettegett magyar hadvezér jóval többet érdemelt volna, már csak azért is, mert erejét és hatalmát végtére is ő helyezte szilárd alapokra.

A komplett film olyan, mint egy vázlat, amit félbehagytak, pedig sokkal többet is ki lehetett volna hozni belőle. Maguk a dialógusok is nagyon eltúlzottak, hiszen nagyon szeretnének drámaian hatni, de valójában egy unalmas, üres fecsegés az egész.

Ettől sokkal inkább hasonlít egy gagyi szappanoperára, mint igazi, lélekbe hatoló drámára. De a pozitívum, hogy legalább a ruhák és a díszletek szépek.

Ez az alkotás több szempontból is Julie Delpy névjegyét viseli magán, hiszen ő írta a forgatókönyvet, a rendezés is az ő keze munkája, ahogy a zene is, és természetesen ő játssza a főhősnőt.

Oldalán az ifjú Thurzó Istvánt Daniel Brühl alakítja, akit leginkább a Good bye, Leninből ismerhet a közönség, illetve az Oscar-díjas William Hurt, Sebastian Blomberg és Anamaria Marinca, és az egyik kedvencem, a fiatalkori Erzsébet szerepében Ella-Maria Gollmer is jelentős szerepeket kaptak.

A film fogadtatása azért többnyire negatív volt, a Variety Magazine és az Associated Press is rendesen lehúzta, előbbi a cselekmény pszichológiai hátterét hiányolja, utóbbi szerint bár a jelmezek, a rendezés és a zene megállják a helyüket, ez a véres mese mégsem különösebben ijesztő.

Szomorú, mert a történet magyar.

Gyakorlatilag semmit nem ábrázoltak abból, milyen stratéga volt ő, hogyan volt képes a 16-17. században nőként irányítani birtokait, hogyan intézte diplomáciai kapcsolatait, akár II. Mátyás magyar királlyal, akár a nemesség tagjaival, vagy az egyházi főméltóságokkal, a török elleni háborúból hogyan vette ki a részét. Végig a szépség és fiatalság utáni kétségbeesett hajsza állt a középpontban, ami nyilván kellett bele ahhoz, hogy megértsük lényének az egészét, ám véleményem szerint ezt elég lett volna kisebb koncentrátumban ábrázolni.

Vagy jobban rá kellett volna feküdni a gore/slasher vonalra, kedves Julie.

Erzsébet életét kegyetlen tettek, hihetetlen legendák övezik, amelyek mára úgy váltak világszerte ismertté, mint a vámpírszerű borzalmak egyik félelmetes jelképe.

Pedig halála egy egyszerű politikai koncepciós per miatt volt.

Thurzó Györgynek kellettek Erzsébet birtokai, és ez II. Mátyásnak is kapóra jött.

Ja, hogy a film?

60% nálam, és három csillag.

Volt már jobb is.