Akiva Goldsman tökéletesen megoldotta a feladatot, örömet szerezve ennél fogva a film nézőinek.
Az amcsik összeszedték magukat, és ennek szerencsére „mi ittuk meg a levét”.
Elmagyarázom röviden és tömören.
Persze elöljáróban hozzátartozik, hogy ehhez kellett Antonio Riestra kamerakezelése és Nathan Whitehead zenei aláfestése.
Idén viszont mind a Spanyolországból érkező Veronica, mind pedig jelen cikkünk témája, a Stephanie nagyon-nagyon izgalmasra és szórakoztatóra sikeredett.
Csak szuperlatívuszokban tudok róla beszélni.
Már a film eleje is valami egészen elképesztően brutálisra sikerült.
A kilenc-tíz év körüli Stephanie (Shree Crooks) mindennapjait követhetjük figyelemmel, aki látszólag teljesen egyedül éli életét egy vidéki házban.
Steph legjobb barátja az egyik plüssjátéka, élőlény pedig alig található a környezetében.
A rejtélyek az izgalmas felvezetésnek köszönhetően nagyon hamar elindulnak és a nézőben egymás után sorakoznak a kérdések, amire nagyon reméljük, hogy választ kapunk.
Vajon hol vannak Stephanie szülei?
Miért tűnik kihaltnak az egész világ, és hol vannak az emberek?
Vajon mitől fél a kislány, milyen képtelen szörny elől kell elbújnia?
Mik azok a baljós televíziós híradások, amelyekből egy-egy érdekes és félelmetes infót elkaphatunk?
Kérdések, kérdések, kérdések.
De igazán sok időt nem kapunk arra, hogy kidolgozzunk teóriánkat a kislány sorsát illetően, hiszen csakhamar feltűnnek a halálra rémült szülők, Dad (Frank Grillo) és Mom (Anna Torv), és innentől pedig egymás után kapjuk az aggasztóbbnál aggasztóbb válaszokat.
A (szerintem) méltatlanul elfeledett 2018-as remek kis mozi több ponton is nagyon erős.
Egyszem gyermekszínészre bízni a film érzelmekkel, félelmekkel és izgalommal megtöltését hatalmas kockázat.
Ám a tizenhárom éves Shree Cooks olyan teljesítményt nyújt a filmvásznon, amelyet sokáig nem tudunk elfelejteni.
Szerintem nyugodtan nevezhetjük a jövő egyik nagy tehetségének, ritkaságszámba megy manapság, hogy egy teljesen ismeretlen tini ennyire hitelesen és élvezetesen játssza el szerepét.
A szerető, óvó-féltő apuka, Frank Grillo és a baljósan rideg, furcsán viselkedő anyuka, Anna Torv is hozza az elvártat, így tehát a színészi játékra nyugodtan adhatunk majdnem hogy maximumot.
A nyolcvanhat perces játékidő tele van nagyon szerethető jelenetekkel és tele van rendkívül nehéz, brutálisan drámai pillanatokkal is.
A készítők szépen adagolják az információkat, amely alapján közelebb kerülhetünk nem csak a család sorsának megismeréséhez, de a külvilág történéseihez is.
Talán az egyetlen, ami megosztotta a nézők egy részét, az a film lezárása.
Az utolsó pillanatok talán kicsit túlságosan monumentálisra és didaktikusra sikeredtek, és sokkal kevésbé illettek ahhoz a világvége-hangulathoz és drámaisághoz, amelyet előtte másfél órán keresztül láthattunk.
De ezt is csak egy pár embertől hallottam, és bár jogosnak érzem a kritikát, engem például egyáltalán nem zavart.
Így pedig a végére összeállt a 2018-as esztendő szerintem messze legjobb horrorfilmje.
Amihez nagyon kellettek Antonio Riestra csodás képei is.
Nálam ez 90%, és öt csillag.
