Kulturális vérszívás

2025.05.21 08:09 kabel Olvasottság: 213x

4

Könnyen kijelentem, hogy a Bűnösök az év egyik legjobb horror-drámája. A film három zsáneren folyik keresztül, de mégsem esik szét, remek karakterei és erős látványvilága miatt. Érzelmi központját a zene erejével meséli el, de ne éneklős filmet képzeljünk el, ez egy feszültséggel teli, szexi, bizarr, történelmi thriller, hihetetlen sokszínű szereplőkkel, mely szép lassan csúszik át véres, erőszakos horrorba. Fantasztikus jeleneteken keresztül taglal egy ízig-vérig amerikai történetet a kultúrák keveredéséről és erejéről. Története nem csak egy tucat horror sztori, tematikája mély, és az ijesztéseknek van mondanivalója.

A harmincas évek Mississippi államába kalauzol el a mozi, ide tér vissza a zűrös Smokestack ikerpár, melynek mindkét képviselőjét Michael B. Jordan alakítja. A szegregáció és az alkoholtilalom idejében járunk, a testvérek maffiapénzen egy csak feketének szóló bárt nyitnak, és a film jó részében a kisváros különböző alakjait próbálják meggyőzni új vállalkozásukról. Itt találkozunk Sammie-vel, a fiatal blues gitárossal, akit elvarázsol a testvérek vagánysága.

Rengeteg figurát ismerünk meg, de a film mindegyikkel pont elég időt tölt, hogy ne csak egyoldalú szereplők legyenek. Még azok a karakterek is autentikusnak hatnak, akikkel csak egy-egy jelenetet kapunk. Bármit is gondolsz a filmről a leírás alapján, nagyon meg fogsz lepődni, hova csavarodik ez a sztori. A testvérek terveivel párhuzamosan gonosz erők is munkálkodni kezdenek, és a film közepére csúcsosodik ki a feszültség.

A látványvilág pazar, minden helyszín hihetően lepukkant, és a párás, fullasztó világ szinte tapintható. Különc alakok, történelem, zene, tánc és erőszak keveredik itt. Rengeteg a láthatatlan vizuális effekt, sokszor teljesen elfelejtettem, hogy az ikerpárost egyetlen színész játssza, annyira remekül kompozitálták őket a képbe. Majdnem álomszerűen torz jeleneteket látunk, az alacsony mélységélesség és erős kontrasztjáték egy egyedi világot mutat be.

A film a southern gothic zsáner egy képviselője, dekadens, érzelmileg instabil alakok próbálnak túlélni, ők keverednek misztikus varázslatokkal és természetfeletti erőkkel, miközben a halál egyre közelebb lopódzik. Itt jelenik meg a horror is, mely kicsit sem jumpscare-k láncából vagy ezerszer látott elemekből építkezik.

A film bizonyos pontjain olyan félelmetes szekvenciákat kapunk, hogy a Blumhouse filmek csak pisloghatnak. Bármilyen furcsa is, az ijesztések lényegét nem is kaszabolós vérengzésekben találjuk meg, hanem a szereplők identitásának elvesztésében. Hányszor látsz olyat, hogy egy film leghátborzongatóbb jelenete ír táncot mutat be?

A történetben rengeteg szimbolikus elem bukkan fel, ezek közül kimagaslik a zene ereje. A narratíva szerint egy jó muzsikus olyan misztikus képességgel rendelkezik, melynek társadalomformáló és kultúra-definiáló ereje van. Ilyen hatalomra sóvárognak a természetfeletti erők is, és a mozi második felében hőseink harca lényegében ekörül forog.

Mi definiál jobban egy népet, ha nem a kultúrája és történelme, amit pedig a művészet és a zene képes igazán megfogni? Egy nagyobb, erősebb kultúra azonban képes a kisebb kultúrákat gond nélkül felemészteni, kisatírozva múltjukat és identitásukat. Itt jön képbe a blues, mely hasonlóan a jazzhez, a feketék zenéjének indult, amit szép lassan átvettek a fehérek is.

Nem nehéz megtalálni az analógiát Amerikával, hisz beszédesen “népek olvasztótégelyének” hívjuk az országot, mely évek alatt integrálta számtalan népcsoportját egy nagy kultúrkörnyezetbe, felőrölve a különbségeket, ám kiradírozva a nemzetek saját értékeit. Főbb szereplőink nem hiába amerikai kisebbségek: kínaiak, feketék, írek. A küzdelem itt tehát többről szól, mint egy átlagos horrorfilmben. Ezt a tematikát olyan fantasztikusan láttatja a film, hogy messze az egyik legjobb hangulatközpontú élmény volt, amit láttam az utóbbi években.

Annyi más izgalmas elemet sorakoztat még fel a Creed (2015) és a Fekete Párduc (2018) rendezője, Ryan Coogler, hogy a fenti leírással tényleg csak a felszínt kapargattam az aranypénzek szimbolikájától, az ajtóban beengedésre váró népmesei lényeken át, egészen a szexualitás érzéki prezentálásáig. Bár első fele főleg építkezés, egy pillanatig sem unalmas, egyedüli negatívuma, hogy kissé szájbarágósan emlékezteti a nézőket a korábbi jelenetekre, amikor azok relevánssá válnak.

A Bűnösök nem akart realisztikus lenni, így harci jelenetei sem a leglogikusabbak minden esetben, a szereplők összecsapása inkább képletes, nem érdemes akciófilmként kezelni. A dialógusok hasonlóan szürreálisak, de a színészek képesek voltak még a legvadabb beszélgetéseket is remekül átadni. Talán leginkább Jordan Peele filmjeihez tudnám hasonlítani a furcsaságok és az amerikai feketék identitása körül forgó narratíva miatt, ám a Bűnösök jóval hangulatosabb mozi, erősebb karaktereket sorakoztat fel, és akciódúsabb is a narratívája.

Lezárása gyönyörűen elvarrja a film tematikáját, és kérlek, maradjatok ülve a végefőcím közepéig, amikor egy új jelenet még érdekesebb irányba csavarja a cselekményt. Az én vetítésemen a nézőtér fele már kiballagott, mikor ez felbukkant. Horrorfilm-kedvelőknek kötelező megnézni, a többieknek pedig erősen ajánlott.