Kevés olyan film van, ami úgy szórakoztat, hogy közben egy életre beléd mászik. A Truman Show pontosan ilyen. Egy álomszerű valóságkritika, ami egyszerre előzte meg a saját korát, és tükröt tartott a jövőnknek. Én személy szerint nemcsak szeretem ezt a filmet – nekem ez volt az első igazi filmes élményem. Az, ami elindított ezen az úton, hogy máshogy figyeljem a képeket, a történeteket és a mögöttes jelentéseket. És azóta sem ereszt.
Jim Carrey fantasztikus benne – és ez nem a gumiarcú bohóc, hanem az érzékeny, szinte megrendítően emberi Jim Carrey. Truman szerepe olyan, mintha rá írták volna. Néha egy-egy nézésnél már az első jeleneteknél megszorul a torkom, mert tudom, hova vezet. És valahol mindannyian egy kicsit Trumanek vagyunk.
A film zsenialitása abban rejlik, hogy miközben egy ember kiszabadulásáról mesél, közben egy egész társadalomról állít ki bizonyítványt. Truman egy tökéletesnek hazudott, gondosan megkomponált világban él, amit mindenki más normálisnak tart – kivéve őt. Amikor pedig elkezd kérdéseket feltenni, és kiszakadni ebből a rendszerből, az egész világ inkább visszahúzná, mintsem segítene neki kilépni.
És akkor ott az a zseniális befejezés… A show véget ér. Truman kilép a díszletajtón. És mi történik? Az emberek egy pillanatra csendben maradnak, aztán: „Na, mi van máshol a tévében?”. Ez a momentum azóta is bennem maradt. És hát… ismerős érzés. Nem sokkal a COVID után mind ugyanígy viselkedtünk. Jött a nagy összeomlás, bezártság, karantén – és amikor vége lett, mintha mi sem történt volna. Továbbgörgettünk. A Truman Show ebben is előre szólt: a kollektív emlékezetünk hajlamos arra, hogy elfelejtse, milyen volt rabnak lenni.
Ez a film egyszerre mese és figyelmeztetés. Technikai szempontból is briliáns: a rejtett kamerás képek, a direkt rendezői irányítás szimbolikája, a hangulatváltások… Minden egyes részlete aláhúzza, hogy ez nemcsak egy történet, hanem egy hatalmas tükör, amit nekünk tartanak.
