Todd Field filmje, a TÁR nem egy klasszikus életrajzi dráma, nem is egy zenés portréfilm – hanem egy rétegzett, morálisan kényelmetlen tükör, amelyben a hatalom, az önkép és az etikai felelősség fonódik össze. A címszereplőt, Lydia Tárt Cate Blanchett játssza lenyűgöző mélységgel – és ez a szerep talán pályafutása egyik legnagyobb alakítása. A film középpontjában egy nő áll, aki férfiakra jellemző pozíciót tölt be, de ugyanazokkal a hibákkal is bír, ha éppen rendelkeznek vele.
Érdekesség, hogy Lydia Tár nem valós személy, noha a film sokáig szinte dokumentumfilmszerűen ábrázolja őt. A karakter teljes egészében fikció, Todd Field alkotása. Ugyanakkor érezhetően merít valódi világhírű karmesterek életéből mint például Herbert von Karajan, Leonard Bernstein vagy épp a filmben is említett Mahler örökségéből. A karakter intellektusa, perfekcionizmusa, zenei megszállottsága és karizmatikus kontrollja ismerős lehet mindazoknak, akik figyelték a klasszikus zene világa körüli hatalmi játszmákat. Itt a karakter nem egy konkrét személy lenyomata, hanem inkább sok különböző személyiségtípus összegzése.
A film során Lydia Tár karaktere fokozatosan bomlik le előttünk. Kezdetben egy tekintélyes, zseniális művésznek látjuk: Berlinben vezeti a filharmonikusokat, óriási műveltséggel rendelkezik, nyíltan vállalt leszbikus kapcsolata van, és egy örökbefogadott kislány anyja. De ahogy halad a történet, a maszk megreped: manipulatív, narcisztikus és hatalomfüggő emberré válik, aki kihasználja a pozícióját különösen fiatal női muzsikusokkal szemben.
Nem egy klasszikus "gonosz", hanem egy tragikus figura olyan ember, aki elveszítette a kapcsolatát másokkal, és aki már nem tud különbséget tenni a saját zsenialitása és az emberek feletti kontrollvágya között. A bukása nem csak külső okok miatt történik – saját arroganciája és vakfoltjai vezetnek oda.
A TÁR egyik legfontosabb hozzájárulása a mai közbeszédhez, hogy tabukat dönt le azzal, hogy női karaktert helyez a bántalmazói szerepbe, olyan pozícióba, amit a társadalom gyakran kizárólag férfiakhoz társít. A film nem feminista vagy antifeminista, hanem mélyen emberi, és azt üzeni a hatalom természeténél fogva torzít, nemtől és szexuális orientációtól függetlenül.
Beszélni arról, hogy nők is lehetnek bántalmazók, nem a nők elleni mozgalmakat gyengíti, hanem az áldozatok védelmét erősíti. Az áldozatok ugyanis minden neműek lehetnek és a bántalmazás nem kizárólag fizikai, hanem gyakran emocionális, pszichológiai, vagy karrierrel összefüggő függőségekben jelenik meg.
Lydia Tár karaktere épp azért hatásos, mert nem „gonosz”, hanem rétegzett, ellentmondásos és emberi. Ez a fajta ábrázolás felhívja a figyelmet a szürkezónákra, ahol nincs mindig egyértelműen fekete-fehér igazság, de a felelősség attól még nem vész el.
A Tárt az év legjobb filmjének választotta a New York-i Filmkritikusok Egyesülete. A 95. Oscar-gálán a Tárt jelölték a legjobb film, a legjobb rendező, a legjobb eredeti forgatókönyv, a legjobb színésznő (Blanchett), a legjobb operatőr és a legjobb vágás kategóriában is.
