Az elmúlt időszak legeredetibb hangú képregényfilmje, a Ragadozó madarak-at (Birds of Prey, már a mozikban) elvarázsolta a nézőket, és legtöbbjük nemcsak Margot Robbie-t meg Ewan McGregort vagy a vagány beszólásokat és vad akciójeleneteket imádta.
Előbb-utóbb mindenki (kritikus és netes kommentelő is) rátér a film különleges zenéjére. Nem is csoda. Daniel Pemberton zeneszerző a legjobbakkal dolgozott (készített már filmzenét Ridley Scott-nak, Danny Boyle-nak és Guy Ritchie-nek is), és nagyon nyitott az újdonságokra.
A komponista nemrég azt nyilatkozta, hogy azért volt jó Joker elhagyott szerelmének, Harley Quinn-nek zenét szerezni, mert a figura nagyon sokszínű: vagyis a zene is gátlástalan lehetett.
Punkos, elmebeteg módon energikus a figura, de közben félpercenként hatalmasakat vált – vélekedett a zeneszerző. – Az acid house és az olasz nagyopera is belefér, és közben a 60-as éveket is megidézi. A belőle sugárzó skizoid személyiségzavar kincsesbánya a zeneszerzőnek. Aki ismer, tudja, mekkora Morricone-rajongó vagyok: a Ragadozó madarak zenéjében többször is megidézem a mestert. De azt kevesebben veszik észre, hogy rengeteg igazi madárfüttyöt is felhasználok a zenékben. A film számos részébe becsempésztem őket. Én vettem fel mindet, azután torzítottam, felvágtam, sokszoroztam: furává, izgalmassá tettem őket – hisz az egész film az: fura és izgalmas.
