Nagyon jó családi dráma, második megtekintés után is tetszett.
Két család összefonódott sorsát követjük végig, de a nézőpontot az egyik apuka, Nonomiya Ryota képviseli, ő tekinthető a főszereplőnek. Miután gyorsan betekintést nyerünk Nonomiya-ék életébe (drága, modern lakás, munkamániás apuka, egyetlen fiú gyerek iskolakezdés előtt, akit apuka a saját képére akar formálni, individualista felfogású nevelés), jön is a bonyodalom. Kiderül, hogy a kórházban elcserélték a gyereküket egy másik csecsemővel a szülés után. Elképzelhetetlen tragédia, ezért is briliáns a témaválasztás. Ki gondolkozna el ilyesmin bármikor is? Hát én biztosan nem. Hamarosan meg is ismerkedünk a másik családdal, akik persze, hogy ellentétes gondolkodásúak és hátterűek. Míg Ryota pénzzel, ügyvéddel, taktikával akarja a legnagyobb hasznot elérni, addig a másik család szívét-lelkét kiteszi három gyermekéért. Apránként aztán összebarátkozik a két kisfiú, Keita és Ryuusei a megszervezett találkozókon. Ezt követően egyre hosszabb időkre kicserélik őket, míg végül bejelentik nekik, soha többé nem mehetnek vissza a családhoz, akivel 6 évig éltek.
Japán filmről van szó, tehát nem fürdünk a könnyzivatarokban, nincs heves érzelmi kirohanás. Többnyire kisebb jelekből kell ráéreznünk, mi is zajlik a szereplőkben. Ha ez egyáltalán lehetséges. Én magam nem tudnám, mit érezzek hasonló szituációban.
Kinek a tragédiája ez igazán? A szülőké vagy a gyerekeké? Az anyáké vagy az apáké? Inkább a két férfi szembenállását látjuk a filmben, az anyák kisebb szerepet kapnak, de nekik is megvannak a szép pillanataik. A gyerekeket nagyon jól kezeli a film olyan értelemben, hogy kicsit megfejthetetlenek. Nem túl beszédesek, nem ők kapják a nagyobb részt a játékidőből, mégis nagy befolyásuk van az eseményekre. Ez nagyon valószerűnek tűnik. A kisgyerekek hasonló helyzetben fel sem fogják, mi zajlik körülöttük, érzéseiket is máshogy fejezik ki. Egyébként neves és tehetséges színészeket kasztingoltak, kinézetre és viselkedésre nagyon eltalálták az összes karaktert.
A maga két órájával kellően hosszú annak ellenére, hogy a történet nem igényelné, de minden jelenet szép darabokban építi fel a jellemrajzokat, hogy átfogó képet kapjunk, ki honnan jött, és miért azt teszi, amit. Ez a film egy nagyon okosan felépített dráma fantasztikus rendezéssel. Csak pozitívumot tudtam felhozni mellette, de a nagy katarzis mégis hiányzik belőle. Nem véletlenül kapott Zsűri díjat Cannes-ban. Négy csillag meg egy kicsit lenne, ha lehetne.
Nagyon jó családi dráma, második megtekintés után is tetszett. Két család összefonódott sorsát követjük végig, de a nézőpontot az egyik apuka, Nonomiya Ryota képviseli, ő tekinthető a főszereplőnek. Miután gyorsan betekintést nyerünk Nonomiya-ék életébe (drága, modern lakás, munkamániás apuka, egyetlen fiú gyerek iskolakezdés előtt, akit apuka a saját képére akar formálni, individualista felfogású nevelés), jön is a bonyodalom. Kiderül, hogy a kórházban elcserélték a gyereküket egy másik csecsemővel a szülés után. Elképzelhetetlen tragédia, ezért is briliáns a témaválasztás. Ki gondolkozna el ilyesmin bármikor is? Hát én biztosan nem. Hamarosan meg is ismerkedünk a másik családdal, akik persze, hogy ellentétes gondolkodásúak és hátterűek. Míg Ryota pénzzel, ügyvéddel, taktikával akarja a legnagyobb hasznot elérni, addig a másik család szívét-lelkét kiteszi három gyermekéért. Apránként aztán összebarátkozik a két kisfiú, Keita és Ryuusei a megszervezett találkozókon. Ezt követően egyre hosszabb időkre kicserélik őket, míg végül bejelentik nekik, soha többé nem mehetnek vissza a családhoz, akivel 6 évig éltek. Japán filmről van szó, tehát nem fürdünk a könnyzivatarokban, nincs heves érzelmi kirohanás. Többnyire kisebb jelekből kell ráéreznünk, mi is zajlik a szereplőkben. Ha ez egyáltalán lehetséges. Én magam nem tudnám, mit érezzek hasonló szituációban. Kinek a tragédiája ez igazán? A szülőké vagy a gyerekeké? Az anyáké vagy az apáké? Inkább a két férfi szembenállását látjuk a filmben, az anyák kisebb szerepet kapnak, de nekik is megvannak a szép pillanataik. A gyerekeket nagyon jól kezeli a film olyan értelemben, hogy kicsit megfejthetetlenek. Nem túl beszédesek, nem ők kapják a nagyobb részt a játékidőből, mégis nagy befolyásuk van az eseményekre. Ez nagyon valószerűnek tűnik. A kisgyerekek hasonló helyzetben fel sem fogják, mi zajlik körülöttük, érzéseiket is máshogy fejezik ki. Egyébként neves és tehetséges színészeket kasztingoltak, kinézetre és viselkedésre nagyon eltalálták az összes karaktert. A maga két órájával kellően hosszú annak ellenére, hogy a történet nem igényelné, de minden jelenet szép darabokban építi fel a jellemrajzokat, hogy átfogó képet kapjunk, ki honnan jött, és miért azt teszi, amit. Ez a film egy nagyon okosan felépített dráma fantasztikus rendezéssel. Csak pozitívumot tudtam felhozni mellette, de a nagy katarzis mégis hiányzik belőle. Nem véletlenül kapott Zsűri díjat Cannes-ban. Négy csillag meg egy kicsit lenne, ha lehetne.