Megrendítő és kicsit sejtelmes történetet kap az a néző, aki rászánja magát ennek az alig egyórás filmnek a megnézésére. Megrendítő, mert emberi (és állati) sorsok tragikus végkimenetelű összefonódását, az emberi kegyetlenséget ismerhetjük meg belőle, ugyanakkor sejtelmes is, mert nem tudjuk, ki is András, a főszereplő, mi történt a múltjában, hol is él a cselekmény lezajlásának időpontjában, s a film címére is csak a történet második felében kapunk magyarázatot.
Noha a film kontextusából ugyan ki lehet hámozni, hogy a történet valahol a Szovjetunióban játszódik, tudtommal Lengyel József címadó novellája egy füzér egyik tagja, s ezek az írások együtt alkotnak egy egészet, így maga az Igéző ilyen formában kiragadva és megfilmesítve a kelleténél talán kicsit kevesebbet világít meg a főhős történetéből. András ugyanis a Gulágot járja meg, s sajnos éppen ez a háttér sikkad el – akarattal vagy véletlenül – a filmváltozatból.
Ennek ellenére is megkapóan szép pillanatoknak lehetünk szemtanúi, láthatjuk, hogy a zárkózott, szűkszavú András hogyan próbál túlélni egy embertelen világot, hogyan kezdi el lassan lerombolni az őt körülvevő falakat. Bizonyos mértékig kénytelen "beilleszkedni" az őt körülvevő világba; abba a világba, amely idegen tőle, hiszen nem a hazájában él, s amely mégiscsak korlátozta/korlátozza a szabadságát.
Az Igéző-ciklus voltaképpen Lengyel önéletrajzi vonatkozású novellasorozata, s ennek a ténynek, illetve Lengyel szinte hihetetlenül "kalandos", a korabeli kommunista értelmiség egy részére mégis olyannyira jellemző sorsának (KMP-tagság, szerepvállalás a Tanácsköztársaság idején, emigráció, letartóztatás 1938-ban a Szovjetunióban, kényszermunka, a szabadulás után újra a Gulág, majd az 50-es évek közepén hazatérés) ismerete nélkül nehezen megfogható a film tartalma.
András – azaz Lengyel alteregója – a narrátor szerint "igazságtalanságként" éli meg a vele történteket, ami az ő szemszögéből nézve részben jogosnak is tűnhet, ám nem feledhetjük el azt a tényt sem, hogy Lengyel és társai (kényszerből? meggyőződésből?) egy diktatórikus, törvénytelen rendszert védelmeztek és építettek, tehát valójában saját maguknak állítottak csapdát.
András tehát egy számára idegen világban próbál valamiféle kiutat találni, egy olyan rendszerben, amelyben teljes a bizonytalanság, nincsenek játékszabályok, és amelyben bármi megtörténhet – és az ellenkezője is. Ha így vesszük, akkor zárkózottsága talán egyfajta túlélési praktikának is tekinthető, s a filmben néhány átlagos, "unalmas" napját követhetjük nyomon.
A történet első fele két ember barátságának lassú kialakulását mutatja be: András, a negyvenes évei környékén járó, csendes ember (Avar István) és Misa/Miska, az idősödő, kicsit locsi-fecsi, de jólelkű paraszt (Rajz János) talán nem is különbözhetne jobban egymástól, azonban a munkakapcsolatuk egy idő után átváltozik barátsággá. Az erdő, az erdei emberek fontos részei András világának, aki mégiscsak kitaszított, idegen, és aki Miska és a munka segítségével újra értelmet tud adni az életének. Lassan telnek a mindennapok, gyakorlatilag semmi jelentős esemény sem történik, a történet kicsit ráérősen csordogál, miközben aprólékosan elemzi a férfi élethelyzetét.
A film közepe táján "kitágul" ez a világ, hiszen egyre több új szereplő jelenik meg a történetben. Közöttük a legfontosabb Jevszej, a szintén mogorva, ámbár agresszív erdőkerülő (Bánhidi László), aki bizonyos szempontból a hatalmat, illetve a fegyveres erőt testesíti meg. Jevszej torz lelkű ember, kegyetlen, aki folyamatosan a vélt vagy valós fölényét próbálja bizonygatni. Najda, a kutyája is sokat szenved tőle, rendszeresen megszidja, megrúgja szerencsétlen jószágot. Najda végül Andráshoz menekül, akiben megérzi a szeretetet, s valamilyen formában kettejük sorsában a párhuzam is felfedezhető: testi és lelki sérülések érték őket, próbálnak szeretetre, elfogadásra találni, miközben be is zárkóznak a saját világukba.
András igyekszik megmenteni Najdát, ám a kutya engedetlensége csak feldühíti Jevszejt, aki a gőgösségén esett csorbának tekinti azt, hogy a kutya nem fogad neki szót. Miska hiába áll András mellé, a konfliktus elkerülhetetlen. Az embertelenségnek áldozatra van szüksége, s Jevszej a kutyában találja meg azt; ha már más módon nem tud Andrásnak ártani, lelkileg teszi tönkre a férfit, megfosztva őt attól a kis boldogságtól is, amit a hozzá a végletekig ragaszkodó kutya nyújtott neki.
(Egyébként a történet egyik legérdekesebb momentuma éppen a címmel kapcsolatos: a falubeliek babonaságára is utal a film, ők ugyanis azt tartják, hogy András "megigézte" a kutyát. Jól mutatja mindez azt a légkört, amely még a 20. század 40-es, 50-es éveiben is uralkodott az orosz parasztság körében: az idegennel nem tudnak mit kezdeni, így aztán a tovább élő babonáikban keresnek "magyarázatot" bizonyos történésekre, sőt, Andrást még azzal is gyanúsítják, hogy az állítólag az erdőben bujkáló szökött rabokkal is együttműködik. Sajátos naivitás jellemzi azt a megoldást, hogy a parasztokkal szemben a tanácselnök lesz bizonyos értelemben pozitív, "felvilágosult" figura, aki nem idegenkedéssel vagy bizalmatlansággal fordul András felé, azaz Lengyel mintha elismerő gesztust gyakorolna itt a hatalommal szemben.) András végül visszamenekül a magányba, elvállalja az erdőkerülői tisztséget, s csak a természet lesz a hű társa.
Lengyel József írói és politikai-eszmei tevékenységét sokféleképpen értelmezhetjük, akár el is ítélhetjük azt, hogy egy antidemokratikus rendszer támogatója volt. Mindettől függetlenül viszont elismerendő az Igéző mély filozófiai mondanivalója, a humanizmus hirdetése, a hatalom eltorzulásának, illetve a hatalommal való visszaélésnek a bírálata, még, ha ő maga élete végéig nem adta is fel baloldali eszméit.
Az Igéző filmváltozata a három főszereplő egyénített, hiteles játékával igenis értékes darab, Szinetár Miklós precíz, aprólékos rendezése a viszonylag szűkös költségvetés ellenére is sikerrel teremt atmoszférát, a Najdát "játszó" kutyus pedig egyszerűen szívszorító, ahogyan szinte éhezi a szeretetet. Bár a film nem tökéletes, mégis berántja a nézőt ebbe a sajátos környezetbe, s akár arra is ösztönözheti őt, hogy ismerje meg az alapul szolgáló novellaciklust is. Kicsit borongós, szívbemarkoló, helyenként azonban kissé vidámabb pillanatokat is tartogató mű ez, amelyet szerintem érdemes megnézni, és aztán elgondolkodni rajta.
