Koreeda Hirokazu nem vállalkozott kevesebbre, mint megugrani saját mércéjét a családi drámák terén, amit az A fiam családjával már beállított. Nehéz rangsorolni őket, de talán egy hajszállal sikerült neki. Értelmezésem szerint míg A fiam családja inkább a családon belül fontosnak tartott értékek, nevelési módszerek ütközésére fókuszál, a Bolti tolvajok (eredeti címében szerepel is a család szó, de a fordításba nehezen lehetett volna beilleszteni) a családi lét alappilléreit feszegeti. A továbbiakban már inkább csak erre a filmre koncentrálok.
Honnantól számít családnak fél tucat egy fedél alatt élő ember? Vérségi kötelék, társadalom által elvártnak tekintett szerepek és életmód, szeretetteljes együttélés képessége. Ebből a háromból melyiket milyen arányban kell vegyíteni, hogy valaki családnak nevezzen egy csoportot? Ha ezt a hat embert tényleg családnak nevezzük, ahogy a rendező is teszi, akkor a film közben mintha kapnánk egy közelítő választ, de szerintem a történet ennél sokkal árnyaltabb képet sugall a végén felszínre kerülő múltbéli eseményekkel, a kapcsolatok valódi kilétével. Ezen aztán mindenki rágódhat magában a film után.
Kivételesen jó döntésnek éreztem, hogy egy társadalom által kivetett, elszegényedett családot állítottak a középpontba, akik úgy próbálnak túlélni és pénzhez jutni, ahogy csak lehet. A japán kultúrában különösen erős a nyomás (külső és belső egyaránt) mindazokon, akik nem tartoznak sehova. Így hát az ilyen-olyan módon egymásra talált főszereplőink teljes egymásra utaltságban tengődnek, de, amikor este összegyűlnek vacsorázni, olyan harmónia járja át a szobát, hogy a nézőnek legszívesebben kedve támadna odakucorodni a tatamira. Valószínűleg még meg is kínálnák egy szerény rizsgombóccal és teával.
Felmerül a kérdés, hogy csak önös érdekekből tűrik-e el egymás társaságát, de én inkább úgy láttam, őszinte érzelmek kötik össze őket (többnyire). Nem hiába viszik el az erkélyre kizárt kislányt magukhoz, amely a film fő bonyodalmának számít. Direkt nem használtam az elrablás szót, mert miután visszakerül az anyjához, minden jóérzésű emberben megfogalmazódik a kérdés, hogy rablásról vagy megmentésről van-e itt szó. A médiában mintacsaládnak mutatkozó pár cseppet sem törődik Yurivel, a tolvajoktól viszont több odafigyelést kap pár hónap alatt, mint amennyit valószínűleg egész életében fog a szüleitől. Ezen aztán ismét csavar a rendező, hiszen ennek az ideiglenes „nevelési módszernek” a szeretet mellett nagy ára van, hiszen a pár éves kislányt már bevonják a bolti tolvajlásokba.
Nagyon hosszú volna minden karaktert kivesézni, de az „apa” és „anya” figurák megérnek némi elemzést. Osamu egy igazi szerencsétlen flótás, aki vállalta ezt az életmódot, és minden tudását, vagyis a lopást próbálja átadni a kisfiúnak, miközben próbál egyre közelebbi kapcsolatot kialakítani vele, de egy pont után mindig falba ütközik. Bár látszólag tényleg szülő-gyerek viszonyuk van, a fiú az igazság tudta nélkül is távolságtartóbban viselkedik. Leginkább a megszólításban, illetve annak hiányában mutatkozik ez meg. Nobuyo kevesebb időt kap a képernyőn, de amikor bepillanthatunk az ő személyiségébe, akkor mindig valami nagyon fontos és beszédes részletet árulnak el a jelenetei. Szinte már úgy éreztem, hogy ő volt az igazi főszereplője a filmnek. Ezt főleg a második megtekintés okozta, amikor néhány rejtett érzelem sokkal jobban átjött, és fejben felkerekítettem a filmet 5 csillagra. A csúcspont számomra épp Nobuyo talán utolsó jelente volt, amelyben tanácstalanul próbál visszaemlékezni, hogy mi is volt a szerepe a családban. Csillagos ötös Ando Sakurának, főleg azután, hogy az Ai no mukidashiban játszott förtelem szerepe után nem kívántam viszontlátni.
A színészválasztás tehát parádés minden tekintetben, és nagyon jól vannak adagolva a párbeszédek is. Amolyan már-már szokásos japán, lassú drámára kell készülni, mely nagyon kimérve adagolja az impulzusokat. Viszont a türelmes, figyelmes néző lépten-nyomon talál valami apróságot, amely sokkal mélyebb gyökerekhez vezet a karakterek lelkében. Lehet, hogy csak megszokás kérdése, de többnyire a modernebb japán drámákban, ha érzem is a lassúságot, nem találom őket unalmasnak. Ne várjon tehát túl sok izgalmat senki a végéig, inkább merüljön el egy szerethető, harmonikus családocska mindennapjaiban, hátha tud tőlük tanulni valamit!
89 Bolti tolvajok (2018)
Oszamu családja bolti lopásokból tartja fenn magát, és bár sokszor szűkölködnek, bolog életet élnek. Egy nap a férfi és a fia egy kislányra bukkannak az utcán, akit azonnal... több»
